A nyugdíjas kamuti ápolónő szereti, amikor a fák visszanézik magukat

– Amikor hatéves korom körül az első ceruzakészletem kezembe vehettem, őszinte ámulattal csodálkoztam rá a színek szépségére, sokaságára. Attól fogva mindig mindent színezni akartam, később már sokat rajzoltam is – emlékezett vissza a kezdetekre Jolika néni, aki három és fél éves volt, amikor Erdélyből Hódmezővásárhelyre költöztek. Nyolcadikos korában tudatosult benne, hogy a Jóisten tehetséggel áldotta meg.

– A rajzórán kiadták a feladatot, fessük le az ablakot. Hamar kész lettem, így azt is megfestettem, ami az üvegben tükröződött, meg ami mögötte volt; a folyosó könyöklőit, a fákat. A tanító kitette a képet a gyerekek elé, és azt mondta, "látjátok, így kell festeni". Megörültem, hogy talán tényleg van bennem plusz, ám a tanulás és később a munka mellett nem jutott időm a gyakorlásra – sorolta a művész, aki Szegeden, a baleseti sebészeten kezdte el a szakápolói munkáját. 

– A baleseti igazi mélyvíz volt, nagyon szerettem, de a művészet fonala megszakadt. Édesanyám vett ugyan egy kis olajfesték-készletet, de három-négy képnél többet nem örökítettem meg. Szegeden ismertem meg a férjemet, 1964-ben házasodtunk össze, két év múlva megszületett a kisfiunk. Nagyon megrendített, amikor elhagyott bennünket. Akkor készült a Téli udvar, az egyetlen mélységesen szomorú hangulatú festményem – mesélte Jolika néni, aki a válás után visszatért a szüleihez Orosházára. A kórház fül-orr gégészeti osztályán helyezkedett el, nyaranta pedig egy napközit vezetett. 

– Egyedül neveltem a kisfiam, szerettem volna több időt tölteni vele, ezért úgy döntöttem kimegyek körzetbe. A főorvos említette, hogy Kamuton lenne lehetőség, de úgy éreztem, messze van, nem tudnám megszokni. Végül 1969-ben eljöttem ide, és úgy fogadtak, ahogy egy királyt sem. Igazi otthonra, szerető közegre leltem. Az orvos, aki mellé kerültem, rengeteget ügyelt Békésen, így sok felelősségteljes döntést kellett meghoznom egyedül. Hálát adok Istennek, hogy friss maradtam szellemileg, hogy nem gyötör senki miatt sem lelkifurdalás. Több mint harminc évet dolgoztam, munkám során különösen szerettem a még gyámoltalan, tanításra szoruló kisgyermekeket és a már istápolásra szoruló időseket – sorolta az emlékeit. Jolán néni sorsa a magánéletben is fordulatot vett a kamuti költözéssel; 1970 nyarán újra férjhez ment és még két kislánya született.

– Márton udvarolni kezdett, de kijelentettem, nem kell, mert úgyse megyek soha többé férjhez. Aztán egyszer beállított hozzánk, s az akkor hároméves Lacikám, amikor meglátta az ajtóban, nagyot köszönt, s nekiszegezte: "akarsz az apukám lenni?" Tulajdonképpen megkérte a kezét, én meg majd' összeroskadtam. De attól kezdve hagytam, hogy jöjjön. Láttam, hogy okos, komoly gondolkodású ember, a fiammal is szót ért. Sokszor éreztettem vele az évek során, mennyire megrendült a hitem a férfiakban, de ő kárpótolt mindenért. Laci a mai napig édesapjaként szereti – sorolta, mielőtt visszakanyarodott a festészethez. 

– Az egészségügy teljes embert kívánt, nem alkottam, de gyűjtöttem csendesen a témákat. Emlékszem, egy nyári estén egy tanyára hívtak. A bejárón virítottak a nyíló, életerős pipacsok, odébb akácfák ontották virágaikat, fenséges, hívogató illatukat. Közben bent a házban egy csontsovány ember haldoklott. Elgondolkodtam, hogyan lehet ekkora kontrasztot egyszerre láttatni. Sok-sok tanyát megfestettem már, de azt a pillanatot soha nem tudtam visszaadni – tűnődött Jolán néni, aki a sorsában mindig látta Isten vezetését, nem hisz a véletlenekben. Amikor nyugdíjas lett, elkezdte átadni magát a festészetnek.  Elmondta, az első képet, egy virág- és gyümölcscsendéletet a szülei házassági évfordulójára készítette. Később a kép Olaszországba került, de van festménye Svájcban és az egykori Jugoszlávia területén is. Hortobágyi Mártonné nem elégedett meg az ujjgyakorlatokkal, tanulni szeretett volna. 

– Békéscsabán találkoztam, s barátkoztam össze Scholtz Endrével, akinek tetszetős, laza stílusát nem tudtam teljesen átvenni, de örömmel inspiráltuk egymást. Közben beindult az Ibsen házban a képzőművészeti szabadegyetem is, ahol más festőkkel is megismerkedtem, sokat hallhattam esztétikáról, különféle művészeti technikákról, sőt még restaurálásról is. Bőszen jegyzeteltem, fényképeztem. Közben festettem buzgón, s azt hiszem, fejlődtem is.  A mai napig a csendéletek, tájképek vonzanak, sok a víz, a tükröződés a képeimen. Végső soron a kiteljesedést adja a művészet. A munkámban éreztem, nagy szükség van rám, a festészet más. Az a szabadság megélése, az álmok megvalósítása. A világunk sokszor szürke, keserű, a festő megszépítheti. Ami nem tetszetős, azt lehagyhatja, ami pedig megfogja, azt ráteheti, így vidámítva meg. Nem hazugság ez, sokkal inkább festői szabadság. Az emlékek, pillantok összemosása – fogalmazta meg ars poétikáját.