Patakokban hullottak Szende Béla miniszter könnyei a várnál

A történet egyik szereplője Ferenc József király volt, aki hadgyakorlatot jött megtekinteni a városba. Az uralkodó másodszor járt Gyulán; első ízben 1857-ben feleségével, Erzsébettel, a legendás Sisivel jött, hogy megtekintse a ­Körös-szabályozás munkálatait. Az út fáradalmait Wenckheim József vendégeként a kastélyban pihenték ki, egy éjszakát töltöttek el az épület falai között.

De térjünk vissza az 1876-ban történtekre, amelynek másik szereplője a bevezetőben említett Szende Béla honvédelmi miniszter volt. Kóhn Dávid, a kor jeles újságírója 1936-ban Hatvan év multán címmel megjelent könyvében így idézte fel a megható eseményt:

„A felség (…) báró Wenck­heim Béla (Békés megyei földbirtokos, akkoriban a király személye körüli miniszter, Békés vármegye korábbi főispánja – a szerző.) és Szende Béla között lovagolt akkor is, amidőn az ó-vár és kastély front elé érkeztek. A kastély özv. gróf Wenckheim Józsefné Jankovics Stefánia halála, tehát évek óta lakatlan és változatlanul ugyanolyan külsejű volt, mint 1857-ben, amidőn a felséges pár egy éjjet töltött benne.

Szorosan a bejárat előtt voltak, amidőn a király, a baloldala mellett lovagló Szende Bélá­hoz fordulva egy kérdést intézett hozzá, Szende Béla, aki lesütött fővel hallgatagon ült lován, a felség kérdésére nem válaszolt. (Ferenc József azt tudakolta a miniszterétől, hogy volt-e már ezen a helyen, mely az ő, tudniillik a felség utolsó ittléte óta semmit sem változott – a szerző.) A király még mindig lovaglás közben hangosabban ismételte meg a kérdését, de Szende Béla erre sem reagált. Ekkor Wenck­heim Béla Szende Béla baloldala elé lovagolva, még hangosabban figyelmeztette őt, hogy a felség kétszer szólt hozzá, miért nem válaszol neki? Egyben azonban jobb kezével Szende Bélának a vállát is érintette. Ez a vállérintés volt az, ami Szende Béla elfogódottságát feloldotta. Hirtelen felvetette a fejét és a felség megütközéssel látta, hogy a miniszternek mindkét szeméből patakként ömlik a könny. A király e látványra hirtelen megállította a lovát és látható felindulással kérdezte: »Mi baja van?«

Szende Bélából még mindig nem jött ki hang, úgy hogy a felség ismételten és idegesen kérdezte: »Mi baja Önnek, hisz ön sír?«

A miniszter, még mindig látható izgatottsággal küzdve, a németnyelvű kérdésekre ezúttal magyarul válaszolta a következőket:

»Felséges Uram! Én életemben csak kétszer voltam Gyulán. Első ízben 1849. augusztus 21-én reggel 6 órakor. Ezen a helyen, ahol most állok, mint honvédtiszt fegyvereztettem le s amidőn ma másodszor a sors ide vezetett, felséged oldalán, mint honvédelmi miniszter jelenek meg.«

A király Szendének szívettépő hangon tett vallomása után láthatóan elkomorult, de anélkül, hogy valamit szólt volna, újra csendesen megindította lovát és kilovagolt a gyakorlótérre.”

Kóhn Dávid nem volt tanúja a király és minisztere közötti párbeszédnek. A történetet az akkor még kezdő újságíró a királylátogatás napján jegyezte fel, Wenckheim Béla kaszinóbeli elmondása alapján.

Az 1848-as honvédtisztek pályáját feldolgozó Bona Gábor történész szerint Szende Béla 1849. június 27-től a világosi fegyverletételig szabadságon tartózkodott, ami némi kétséget ébreszthet bennünk a történet hitelességét illetően. Csakhogy Mikszáth Kálmán, aki jól ismerte mindkét minisztert, Wenckheim Bélát és Szende Bélát is, a honvédelmi tárca vezetőjének halálára megjelent nekrológjában a következőket írta: „Két év előtt nagy honvédségi gyakorlat volt Világosnál. Ott volt a király is, oldalán Wenckheim és Szende miniszterekkel. Egy helyre érve, Szende felrohant s odafordul Wenckheimhoz: »Huszonhét év előtt itt ezen a helyen adtam át a fegyvert az orosznak. Képzelhettem volna-e akkor, hogy lesz még idő, amikor én honvéd-egyenruhában mint magyar honvédelmi miniszter újra felkeresem e helyet királyom oldalánál?!«”

A két történetben sok a közös elem. A legfőbb, hogy Szende Béla nem tagadta meg szabadságharcos múltját, amit kortársai visszaemlékezései is igazolnak. Hihető, hogy ezt a király előtt is vállalta. (A kiegyezés után vagyunk kilenc évvel!) Hogy a könnyes gyulai eset pontosan úgy történt-e vagy sem, ahogy Kóhn Dávid leírta, majdnem mindegy. A lényeg, hogy bekerült a város emlékezetébe, s Gyula történetének a része lett, amelyre – anekdota vagy valóság – okkal lehetnek büszkék a helyiek.

Ki is volt valójában a honvéd századosból lett miniszter?

Mielőtt végleg bezárnánk a múlt kapuját, idézzük fel hősünk alakját! Ki is volt a szabadságharc honvéd századosából a monarchia honvédelmi miniszterévé avanzsált Szende Béla? 1823-ban született

Lugoson, Frummer Béla néven. Jogot végzett, majd ügyvédként, később pedig ügyészként dolgozott. 1848 augusztusában beállt nemzetőrnek, harcolt a szerb határszélen, majd miután zászlóaljának szolgálati ideje letelt, sógorával szabadcsapatot alakított. Később csatlakozott Görgey felső-tiszai hadtestéhez, ott volt a kápolnai, az isaszegi, a komáromi és a nagy-sallói csatákban, s részt vett Buda bevételében. Az elsők között hatolt a várba, vitézségéért megkapta a 3. osztályú katonai érdemjelet.

Az ostrom után ő őrizte a vár Pestet ágyúzó osztrák parancsnokát, a harc közben haslövést kapott Heinrich Hentzi vezérőrnagyot, amíg kétnapi szenvedés után elhunyt.

Emberszerető, szelíd természete a legnagyobb csatákban sem hagyta el, s a győzelem sem tette bosszúállóvá. A vár teljes elfoglalása után Görgey néhány órai szabad rablást engedélyezett, és kiadta a parancsot, hogy aki fegyverrel áll ellent, azzal szemben nem szabad kegyelmet gyakorolni. Ahogy Szende Béla a zászlóalja élén az Úri utcán vonult, az egyik kapuból egy osztrák tiszt lépett elő, kezében fegyverrel. Négy honvéd azonnal odaugrott, hogy leszúrják. Amikor Szende észrevette, hogy ott van mellette a felesége és egy kisgyerek, leütötte a honvédek szuronyát, s azt mondta a tisztnek: „Nem szabad önnek e házból kijönni, míg önért nem küldök. Legyen nyugodt.” Aztán odafordult a honvédekhez:

„Fiaim, a neje és kis gyermeke szeme láttára nem szabad ezt a tisztet leszúrni, hanem őrizzétek ezt a házat.” A kaput bezáratta, s őrséget rendelt mellé. Később felkereste a házat, a tiszttől elvette a fegyverét, őt magát pedig mint foglyot, átadta a várparancsnokságnak. Az asszony és a gyerek térden állva kezet akartak neki csókolni, de nem engedte, s a nevét se mondta meg a tisztnek, hiába kérte. A szabadságharc leverése után az osztrák, aki egy ismert nevű horvát családból származott, a temesvári helyőrségben magas katonai rangot viselt. Egyszer meglátta a rendőri felügyelet álló, internált, polgári ruhás Szendét, akit zaklatásként rendeltek be a hivatalba. A tiszt hosszan nézte, majd megszólította: „Volt ön honvéd 1849-ben?” „Voltam” – válaszolta Szende. „Jelen volt ön Budavára bevételénél?” „Jelen.” „Nem ön mentette meg ott ebben és ebben a házban egy osztrák tisztnek és családjának életét?” „Meglehet, nem emlékszem már” – tért ki az egyértelmű válasz elől Szende. A tiszt odahozatta a feleségét és gyermekét, akik azonnal felismerték megmentőjüket. Az osztrák tiszt ezt követően mindent elkövetett, hogy Szende zaklatását befejezzék, s hogy gyakorolhassa ügyvédi hivatását.

A budavári hős a szülőfalujában, Lugoson élt visszavonultan. Később alispánná, majd Krassó vármegye országgyűlési képviselőjévé választották, később Arad vármegye főispánjává nevezték ki. A kiegyezés után, 1872-től 1882-ben bekövetkezett haláláig honvédelmi miniszterként szolgált. Szende Béla mindössze 59 évet élt. Rövid élete ellenére mély nyomot hagyott kortársai emlékezetében. Ritka becsületes, szelíd embernek ismerték, aki senkire nem tudott haragudni, ha megsértették is, inkább elkedvetlenedett. Nagy termete ellenére csupa szív volt, honvédelmi minisztertől szokatlan jóság, aki akkor is komoly maradt, ha nevetnie kellett volna. Nem tartozott a nagy szónokok közé, de ha megszólalt a T. Házban, oda kellett figyelni rá. Igazi terepe a folyosó volt, ahol szívesen adomázott képviselőtársaival.

A király is részvétet kívánt a halálakor

Halálakor a király Tisza Kálmán miniszterelnök útján részvétét fejezte ki feleségének és hét gyermekének, Mikszáth Kálmán és Eötvös Károly pedig megemlékezést írt róla. Utóbbi e szavakkal idézte fel alakját: „Régi alak volt már, nem is egészen illett a mai nemzedékhez. Zsinóros atillája, fényesre kefélt magyar csizmája is kirítt már a miniszteri piros székek közül. De még jobban kirítt szelleme, gondolkozása, egyéniségének nemes táblabírói egyszerűsége. Politikai életünk zavaros szenvedélyének viharai úgy vonultak el csak az ő lelke fölött, mint az égi háború az aranyásó bányász fölött, ki sem a villámlásnak fényét, sem a mennydörgésnek csattogását nem veszi észre a földnek kincses méhében. A régi gárdának ismét egy oszlopa dőlt ki.”

Mikszáth Kálmán szerint Szentpéterváron az orosz császári diadaljelvények között három magyar szabadságharcos kardját őrzik: Görgey­ét, Bem apóét és Frummer őrnagyét (sic!), aki nem más, mint Szende Béla.