A világhírű tenorra emlékeztek és kiállítást nyitottak Sarkadon

Kónya Sándor 1923. szeptember 23-án született Sarkadon, a Veress Sándor utca 1. szám alatti házban, majd a gyermekéveit a Magyar utca 22. szám alatt töltötte. Eredetileg hentesnek tanult, de tehetségére hamar felfigyeltek. A Zeneakadémián tanult énekelni, ám tanulmányait a második világháború miatt meg kellett szakítania, hadifogságba került Németországban – ismertette Felföldiné Hatvani Erika könyvtárvezető.

Mata Hari volt a felesége
Innen szabadulva egy vándortársulattal különböző szórakozóhelyeken lépett fel. Ebben az időben találkozott későbbi feleségével, az angol titkosszolgálattal kapcsolatot tartó Annaliese-zel, akinek nemcsak életét, de későbbi boldogságát is köszönhette. Sokszor kedvesen úgy hívta nejét, hogy „az én Mata Harim”. Tanulmányait aztán Németországban, majd Olaszországban folytatta.

A nagy áttörés 1958-ban Bayreuthban következett be, és utána elindult nemzetközi pályafutása. Fellépett Párizsban, Milánóban és San Franciscóban, 1961-től pedig 13 éven át, összesen 287 alkalommal a New York-i Metropolitan Operában. 1963-tól rendszeres fellépő volt a londoni Covent Gardenben, Dél-Amerikától Japánig járta a világot. Az 1960-as évek közepétől Budapestre is gyakran visszatért, lehetőség szerint más és más előadásban, hogy művészetének minél szélesebb spektrumát nyújthassa a hazai közönségnek is. 

Sarkadnak adományozta relikviáit
Érdekesség, hogy előadást soha nem mondott le, sőt szívesen beugrott, ha a szükség úgy hozta. Az is különlegesség, hogy amikor a 70-es években Sarkadon járt, folyamatosan magyar nyelven beszélgetett, csak egy-két alkalommal kereste a szavakat. 1996-ban szülővárosa, Sarkad hívására visszatért a gyökerekhez, ekkor jutalmazták díszpolgári címmel. Ő pedig köszönete, ragaszkodása jeléül pályafutásának fontos relikviáit adományozta a városnak, köztük több eredeti fellépő ruhát, valamint fellépéseiről több plakátot – ezek az emlékszobában tekinthetők meg.

1996-ban vették fel Kónya Sándor nevét
A rendezvényen három számmal jelentkezett a Kónya Sándor Kamarakórus, az egyik az volt, amit a világhírű operaénekes tiszteletére anno 1996-ban is elénekeltek. Nagy Edit kórusvezető elmondta, hogy a város kamarakórusa 1996-ban vette fel Kónya Sándor nevét, a művész beleegyezésével. Igyekeznek ennek a mércének megfelelni, a szellemisége szerint ténykedni.

65 évesen kezdett festeni
A megemlékezést egy kiállításmegnyitóval kötötték egybe, ugyanis Nagy Gyuláné Varga Julianna festményeiből nyitottak tárlatot a városi képtárban, amely október 20-ig tekinthető meg. A 81 éves alkotóval Mester Judit Ibolya, a művelődési központ igazgatója beszélgetett. Számos kulisszatitokra derült fény, többek között arra, hogy csak 65 évesen ragadott ecsetet, illetve, hogy bár Sarkadon mindenki Nagy Gyulánéként ismeri, mégis Varga Julianna aláírás került a képekre.

– Megnőttek az unokáim, amivel több lett a szabadidőm is, és ezzel a hobbival töltöm ki – mesélte lapunknak a művész, visszaemlékezve az indulásra is. – A lányomnál láttam egy festményt. Megtetszett, és mondtam: hazamegyek és én is festek egy ilyet. Összeszedtem a régi festékeket, amik maradtak a gyerekek után, és elkezdtem próbálkozni. Így született meg az első, napraforgókat ábrázoló mű.

Mindenre saját maga jött rá
Elkezdte egyre inkább érdekelni a festészet, így a bibliotékából – ahova gyakran betér – kikölcsönzött egy könyvet, amely arról szól, hogy miként kell olajjal festeni. A kötetben olvasott recept szerint eljárva mindent beszerzett, majd nekikezdett az alkotásnak. Hangsúlyozta, hogy senki sem tanította, mindenre saját maga jött rá. Addig soha nem is volt kapcsolata a festészettel, korábban egy varrodában csoportvezetőként dolgozott.

Jellemzően csendéleteket, tájképeket, utcaképeket fest, és szerényen azt mondta, hogy nem minden sikerül úgy, ahogy azt előzetesen elképzelte. Az elmúlt években bőven termelt: a kiállításra 37 alkotást hozott, és nagyjából ennyi maradt is otthonában. Sarkad is számos témát ad neki, megörökítette például a belvárosi és az újteleki református templomot, a mentőállomást, a fecskeházat, a Gyulai úti általános iskolát, illetve a rendőrséget is többször.

Örömünnep, ha vászonra alkothat
Semmi és bármi – mondta arról, hogy mi ad ihletet számára. Ezzel arra utalt, hogy általában néz egy számára tetszetős fényképet, az jelenti számára a mankót, és azt teremti újra festményként. Példaként és viccesen hozta fel, hogy sajnos nem járt Indiában a Taj Mahalnál. Hozzátette, hogy kisnyugdíjasként jellemzően farostlemezre dolgozik, örömünnep, amikor vászonra alkothat.