Tíz halálos áldozatot követelő helikopter-katasztrófa történt napra pontosan 25 éve Orosháza határában. Az autókrossz-versenypályát avató esemény helyszínén, az Orosháza és Pusztaföldvár közötti út mellett a program egyik fő látványosságának ígérkezett a helikopterezés. 1994. október 22-én, szombaton délelőtt folyamatosan zúgott a gépmadár a város felett. Szikrázó napsütésben sokan kíváncsiak voltak a panorámára, a tájra és az autóversenyre madártávlatból is. Az egyik felszállás után nem sokkal a helikopter lezuhant, a földbe csapódott, majd kigyulladt. A pilóta, a hét orosházi és két gyulai utas szörnyethalt.
A már idegesítően zajos helikopter szinte megállás nélkül körözött a belváros felett is, köszönhetően annak, hogy sok érdeklődő várt a sorára, hogy repülhessen végre azon a szép, késő őszi napon. E sorok írója jól emlékszik: amilyen sokáig zajongott a helikopter a magasban, olyan hirtelen lett csend a városban. Vészjósló volt az a csend.
Akkoriban még nem volt közösségi média, nem kapták elő zsebeikből az emberek az okostelefonjaikat. Lassan szivárogtak a hírek: tragédia történt a város határában, az autókrossz-verseny helyszínének a közelében. Talán a rádió volt az első, ahol bemondták a szörnyű baleset hírét, amelynek a helyszínén ott voltak a mentők, a tűzoltók, a rendőrség munkatársai is, hiszen komoly biztonsági előírásoknak megfelelve bonyolították a szervezők az eseményt.
A Békés Megyei Hírlap 1994. október 24-én, a tragédiát követő hétfőn így tudósított a szerencsétlenségről /Forrás: hungaricana.hu/
– A fiam, Szilárd megállt a mama házánál. Olyan zaklatott volt, hogy én már akkor azt ordítottam: „Na! Mondd már mi történt?!” Azt hajtogatta, lezuhant a helikopter. Rajta volt a férjem, Lajos és a fiam, Szabolcs. És velük tartott az a fiú, aki nálunk volt tanuló, a 14 éves Becsei Zsolti – emlékezett a borzalmak napjára, a Csizmadia és még kilenc család életét örökre megváltoztató, tragikus pillanatokra Csizmadiáné Sín Rózsika.
A temető fái alatt, a lágy szellők a sárguló falevelekkel keltek táncra a hét sír felett. Ottjártunkkor még cirógatta arcunkat a napsugár – éppen úgy, mint 25 éve azokét, akik utolsó útjukra indultak. Nem sejtették, hogy onnan nem lesz visszatérésük.
– A férjem és a fiúk is szerettek repülni. Én nem. Amikor elindultak otthonról, annyit mondtak, az autóversenyre mennek és szeretnének felülni a helikopterre. Éppen ilyen szép, enyhe, napos idő volt akkor, szombaton is. Mi Rákóczitelepen, miközben a mamával pucoltuk a csirkéket, hallottuk a magasban köröző gépmadarat. De ki gondolta, hogy ilyen borzalmas tragédia lesz a vége?! – emlékezett a Csizmadia család sírján kavargó falevelekkel viaskodó özvegy. Felnőtt egy generáció, ám ahogy az emlékek felszínre törnek, úgy követelnek utat maguknak az édesanya, a hitves arcán a könnycseppek is.
– Nem tudok megnyugodni. Ide járok huszonöt éve. Szabolcs sírjánál mindig azt mondom, itt nekem kellene lennem, cseréljünk, fiam – tört fel édesanyai lelkéből a fájdalmas zokogás, majd felitatva a könnyeit a szomszédos sírra pillantottunk. Emlékeztünk.
Csizmadiané Rózsika fájdalma 25 év se enyhül; az alvégi temetőben nyugszik fia, férje és további öt orosházi áldozat
Becsei Zsoltira (1980-1994), aki nagyon szeretett a pékségben, Csizmadiáéknál dolgozni gyakorlaton, a fiúkkal együtt lenni. Szabolcs mellett alussza örök álmát. Tar Zolit (1967-1994) soha nem ismerhette meg gyermeke, akivel a tragédia idején várandós volt a felesége. A szerelmesek, Varga Adél (23 éves) és Balogh Zoltán (27 éves) talán soha nem mondták ki: örökkön örökké! Szerelmük azonban beteljesült, a síron túli világban. Kaczkóné Bere Erikát (1963-1994) nagyon várta vissza kislánya, de szerető, féltő anyai ölelését soha többé nem érezhette.
Csizmadia Szabolcsot (1966-1994) gyászolja azóta is párja, Edit, az akkor még csupán másfél éves, mára felnőtt fia, Richárd és lánya, Szabina, aki a tragédia után, decemberben született. Gyászol ikertestvére, Csaba és testvére, Szilárd is. És gyászolják szerettei Csizmadia Lajost (1939-1994), az édesapát, a férjet, a vállalkozót.
1994. október 22-én 14 óra 58 perckor csapódott a helikopter a Földvári út melletti szántóföldbe. Az orosházi áldozatok mellett volt két gyulai sportbarát, akik szintén felszálltak a túlzsúfolt gépre. Akkor az örökkévalóságba repült Kempf Zsolt és féltestvére, Robi is.
Az újságíró a poros forgatagban maradt – kollégánk az életet választotta az ingyen repülés helyett
Sportriporterként a sportesemény helyszínén – majd a tragédia közelében – tartózkodott kollégánk, Fábián István újságíró. Ő így emlékezett azokra a borzalmas pillanatokra.
„Száguldottam Zsigulimmal Békéscsaba felé a szerkesztőségbe, hogy tegyem a kötelességem. Igaz, a Népújság csak hétfőn jelent meg, de a Népsport vasárnap is. A sporteseményhez kötődő, a modern idők egyik legborzalmasabb hazai tragédiájáról kellett beszámolnom, írnom. Le kellett győznöm a szörnyű érzést, s tudatnom a világgal, minek voltam a részese. Betűkkel visszaadni, mi történt abban a húsz percben, amikor az országút egyik oldalán a nézők önfeledten tapsoltak a látványos autó-pörgéseket, kanyarvételeket látva, azok vezetői arcán figyelve, mit is kínál a technika világa. Az út másik oldalán pedig már félelmetes sötétszürke füst vágtatott az ég felé, tudatva minden élővel, az élet, benne a technika egyszerre borzadály is.
De, lépjünk vissza egy kicsit az időben, oda, amikor a verseny java felé tartva a levegőben szöcskeként cikázó csúcstechnikának számító amerikai gyártmányú, talán Robinson helikoptert láttam.
– Ezen a VIP-esek élvezik a nagy napot odaföntről is, egyszerre négyen – mondta mellettem valaki, egy bennfentes. – De a másikra, a zöldre, a MI-2-esre fel tudlak protezsálni, ingyen. Pedig látod, egész délután tele van utassal. Biztos még jobb cikket írsz majd a pályaavatóról. Ez a nap az ünnepről szól – kaptam a biztatást.
Meginogtam. Lehet-e nagyobb vágya az embernek, mint fentről csodálni a világot. Milyen színes jelzőket kínál majd a cikkbe a különleges élmény! És akkor egy olyan fantasztikus manőverrel cikázott el fölöttünk a kis sárga jószág, hogy valami azt súgta, mégse kell nekem, még a biztonságosabb ismert, lassan forduló jó öreg másik gépen sem. Megköszöntem az ingyen repülést, maradtam a poros forgatagban.
Talán öt perc telt el, bemondta a hangosan beszélő: „Valami történhetett a sétahelikopterrel, füstöt látok felszállni...”
Mindenre azonnal meg mertem volna esküdni, hogy rettenet történt. Visszavonhatatlan. És durván kopogtatott a halál.
Akkor még nem eszmélt a nézősereg. Csak néhányan kezdtek el futni a szántáson át a fekete füst irányába. Máig sem értem, de a rendőrök már elállták a dűlőutat, a kemény hölgyként ismert kék ruhás, mai szóhasználatra kissé átírva, elsőre azt mondta: „Tessék visszafordulni, nincs itt semmi látnivaló!” De aztán valahogy mégis átengedett. Nem sokakkal tette persze.
Az elém táruló képet életem végéig nem felejtem, kősziklává merevedett bennem. Itt most úgy kellene folytatnom: csak 18 éven felüliek olvassák tovább...
Tíz halvány piros-lila óriás kaucsukbabát láttam, hanyatt a perzselő füvön, mint akiket gyermeki huncutsággal éppen levetkőztetett játszótársuk, kis gazdájuk. Lábukkal-kezükkel fölfelé, szétszóródva a gyepen. Bennem kitörölhetetlenül ez maradt meg, bár az egykori fotókat nézegetve még ruhás embereket látni, még nem agyonégve. És mintha kezeikkel könyörögtek volna az égieknek. A ripityára tört, csirkecombnak csúfolt technikából füstgomolyagok szálldostak tétován fölfelé. A fémhalmaz mintha folyamatosan azt kérdezte volna: Úristen, mit tettem?! A többi már dokumentum. És sokaknak máig mérhetetlen fájdalom.
