Mesteri mozi lett a Mesterjátszma

Alig-alig látni hasonlót. A Mesterjátszma nem világszínvonalú mozi, sokkal több annál. Egyedi hangvételű, remekül felépített, mélységes tartalmakat hordozó, különleges alkotás. Szakít a hollywoodi sémákkal, a bárgyú történetvezetéssel, a kalandos mesével, a szirupos romantikával, a fellengzős pátosszal, mindezek helyett őszinte gondolatokat kínál, az emberi psziché legmélyére ás, komoly kérdéseket vet föl. Olyan, mintha nem is most és nem is itt készült volna, olyan, mintha nemcsak a történet lenne képes dimenziókat átlépni, de maga a film is egy alternatív világban született volna, egy olyan világban, ahol Stefan Zweig, Thomas Mann, József Attila és Szerb Antal nem ír, hanem filmet készít.

Rácz András

Jelenet a filmből

Forrás: Cinefest

A sajtóanyag így fogalmaz: „Márta és István az utolsó menekültvonattal próbálja elhagyni Magyarországot ’56 novemberében. A fiatal pár mellett az egyház felbecsülhetetlen értékű ereklyéi is a nyugati határ, a szabad világ felé tartanak, melyek útját B.-ből, a katolikus papból a hatalom emberei kínzással próbálják kiszedni. A szereplők történetei a vonaton egy mindent eldöntő sakkjátszma során keresztezik egymást, melyen már nemcsak a kincsek sorsa, de a szerelmesek élete is a tét.” Valójában azonban ez a mozi sokkal több ennél. Az iménti összefoglaló csak a kiindulópontot rögzíti. A Mesterjátszma ugyanis inkább csavaros krimi, fojtogató pszichothriller, megrázó tragédia és felemelő himnusz a helytállásról, a szeretetről, az önfeláldozásról.

A mese magja Stefan Zweig remek elbeszélése, a Sakknovella

Az eredeti történet egy hajón játszódik, ahol a sakkvilágbajnok, Mirko Czentovic két játszmában megsemmisítő vereséget szenved egy ismeretlen ügyvédtől, akiről megtudjuk, hogy a Gestapo börtönében tanult meg sakkozni egy mesterjátszmákat elemző szakkönyvből, melyet elcsent egy kihallgatás alkalmával…

A feszültség abból ered, hogy az ügyvéd nemcsak ellenfele előtt jár néhány lépéssel, de fejben már le is játszotta a partit, és…

Nem mesélem el a végét, hátha nem olvasták. Mindenesetre Zweig novellája nem a sakkról szól, hanem az emberi elme legmélyebb titkairól, működésének különös útjairól, a beszűkülő fókusz mindent elnyelő örvényléséről. Egyszóval individuális nézőpontból ragad meg egy pszichés problémát, miközben természetesen ad némi kitekintést arról is, hogy a különös őrület, amelybe ügyvédünk belecsúszik, nem állna elő külső nyomás, erőszak, hatalom, presszió nélkül.

Zweig maga így ír motívumairól:

Mindig vonzottak az egyetlen gondolatkörbe börtönzött monomániások, mert minél szűkebbre vonja valaki ezt a kört, annál jobban közeledik másfelől a végtelenhez.

Tóth Barnabás filmje ezt a pályát futja végig, vagy legalábbis addig, ameddig emberi felfogóképességünk megengedi. A Mesterjátszmának így csak piciny magja az eredeti novella. Nem is fa, egész erdő nő ki belőle.

Miközben Zweig egyéni problémát elemez, addig a magyar moziváltozat továbbviszi a lehetőséget, és a személyiség meghasadását állítja a középpontba. A pszichés kérdések fölött elhelyezi a hatalmi manipuláció síkját, beleteszi mindezt egy nemzeti-forradalmi közegbe, majd végül egyetemes emberi dilemmákat vet föl, a létezés miértjeit és hogyanjait feszegető dimenziókat kutatja.

Mindezt végtelenül jó ízléssel, cseppet sem erőltetett módon teszi, úgy lépked a film az egyik szintről a másikra, hogy a néző a mozi sodrásában észre sem veszi, hogy léptékváltás történt.

A film rendkívüli architektúráját egyfelől a színészi játék építi föl

Hajduk Károly, Péterfy Bori és Mácsai Pál úgy teremti meg a maga karakterét, hogy a néző minden indulatot és gondolatot igaznak érez. Váradi Gergely és Varga-Járó Sára viszont egészen más feladatot kapott. Ők a tényleges főszereplők, velük történnek meg az események, s furcsamód időnként mintha kiesnének a szerepükből. Aztán egyszer csak rádöbbenünk: az olykor-olykor megbicsakló színészi játék a filmhez tartozik. Így válik érthetővé, hogy nem az történik, amit látunk.

Az első pillanattól kezdve egyre több és több utalás mutat a történet végére, a rejtélyesnek vagy fölöslegesnek tűnő megjegyzések, snittek, pillanatok a mese előrehaladtával értelmet nyernek, magyarázó erejű jelenetekké válnak.

A szerkezet stabilitása azonnal felfogható, csak figyelni kell az apró momentumokra: az eltűnt gyalog, a lyukas kabátgallér, a ládába pakolt élet, a biztosan elzárt gáz, a homlokzatok között feltűnő ég, a fekete semmiben száguldó vonat, mind-mind építik a történetet. Nincs egyetlen fölösleges pillanat sem. Mintha maga a film is egyfajta végtelenül logikus sakkjátszma volna. Hadd másoljam ide a Wikipédiából: „Pièce touchée (am. 'megérintett bábu'). Ha a lépésre következő játékos megérinti saját figurái egyikét, köteles azzal lehetőség szerint szabályos lépést tenni. Ha az ellenfél figuráját érinti meg, lehetőség szerint köteles azt kiütni.”
És itt pontosan ez történik.