Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Családtagok, Művésztársak és Művészetkedvelő Közönség!
Azért jöttünk ma itt össze, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk. Emlékezzünk mi, mindannyian, akik Vágréti János festőművészt is, nem csak életművét ismerhettük. S hogy emlékeztessük azokat is gyönyörű műveire és példaértékű egyéniségére, akik még fiatalabbak és személyesen nem ismerhették. Mindig a túlélők, az itt maradottak dolga az értékeket tovább adni, átörökíteni, kiválóságok, nagy művészek emlékét őrizni, ápolni.
Örökké hálás leszek a sorsnak, hogy Vágréti Jánosnak nemcsak képeiben gyönyörködhettem, hanem barátjának is fogadott; bármikor felszaladhattam Hozzá, ha tavaszra vágytam a télben, jóságos szavakra és ragyogó szemeire a zord, kegyetlen világ helyett. Hozzá odalehetett bújni, simogató szemei, ölelése mindig megerősített, hitet adott. Szerettem feljárni tankolni.
Sugárzó képei, szeretetteljes színei, életműve szerencsére ma is itt van velünk, és ugyanazt üzeni, amit oly bölcsen sokszor el is mondott nekünk.
A festőművészre, a bölcsre, a jóságosra, az apókára, a prófétára emlékezünk tehát. ,,Minden Egész eltörött…” — Adyt idézte a mester egyik találkozásunkkor, még a kilencvenes évek elején. Nagyon megijesztett, mert egészen addig apóka lénye ellenére a lelke mélyén kisgyermek tudott maradni. De akkor azt mondta, a gyermekkor a paradicsomi állapot, a gyermekrajz a tökéletes, az az egységes alkotás. Ami a küzdelmes évtizedek, meghurcoltatások során kezdett sérülni, repedezni, míg végül eltörött… Mert Vágréti János sosem tartozott a sors kegyeltjeihez, csak ritkán volt és akkor is városától inkább távol ünnepelt művész.
A szívszorító kijelentést, hogy ,,Minden Egész eltörött”, sokáig nem is értettem. Miért mondta éppen az a mester, akinek műtermében, közelében mindig örök nyár ragyogott?! Aztán, ahogyan múltak az évek, romlott a világ, egyre világosabbá vált, mire is gondolt… Egész életében soha nem a hasznosságra, mindig a szépre, soha nem az érdekekre, mindig az őszinteségre törekedett, az igazságtalanságot és az erőszakot képtelen volt elviselni, sokszor keményen harcba szállt az igazáért, mindig a szabadságot tartotta a legfontosabbnak. Végül a szenvedés, a csalódás felemésztette erejét. ,,Látom, ami körülöttem történik. Ha ez így megy tovább, elveszítjük a legcsodálatosabbat, a művészetet. Pedig nem lehet nélküle élni. Egyet lehet nélküle: gyilkolni…” — szólt a bölcselet.
„Megrontott világunkat csak a szeretet tudja megváltani. Vegyétek körül magatokat a széppel, a rossz ellen! Akkor megtisztul az életünk.”
A művésznek példamutatóak kell lennie, nem képmutatónak — mondta máskor. S hogy a művésznek akkor is ki kell egyenesednie, fel kell állnia, ha már összetörték a gerincét. Mert a művészet menedék, és minden este számadás önmagunk előtt.
Adyra hivatkozott ,,Fut velem egy rossz szekér…” — amikor kínok gyötörték, elvágyódott, de a parancs, hogy van még mondandója, itt tartotta — még egy ideig. Ady, Sinka, Németh László arra tanította, hogy a művésznek fel kell vennie a keresztet.
Minél rosszabb a velünk futó szekér és minél kegyetlenebb a világ, annál nagyobb szükségünk van arra, hogy lássuk a képeit, hogy tankoljunk a fényből, a hitből, hogy tudjuk tovább cipelni a keresztet. S annál inkább kötelességünk, hogy megmutassuk képeit, felidézzük szavait a fiatalabb nemzedékeknek is, mert egész lénye, műve szép példa arra, hogyan szabad csak és hogyan érdemes élni. Nyugodj békében, János bácsi, mi pedig tankolunk és emlékezünk!
Köszönöm a figyelmet.
