A koraszülött gyermekek családjai körül nagy a csend, amit át kell törni

– Régi barátság fűzi dr. Abdulrahman Abdulrab Mohamedhez, a Viharsarki Koraszülöttmentő Alapítvány elnökéhez, osztályvezető főorvoshoz, de erős személyes kötelékek is kötik a társadalmilag kiemelten fontos ügyhöz, a koraszülöttek és családjaik támogatásához.
– Ikerfiaim 2016-ban koraszülöttként jöttek világra, és az első perctől kezdve Abdul főorvos látta el őket mindenre odafigyelve, nagyon lelkiismeretesen. Ekkor alakult ki köztünk, de nem csak köztünk, hanem a fiúk és Abdul doktor úr között is egy nagyon erős barátság. A mai napig, ha bármilyen problémánk van, őt keressük, hozzá fordulunk.

– Nagyon nehéz elképzelni, hogy mit érezhet valaki, ha gyermeke, gyermekei koraszülöttként jönnek a világra. Ön miként élte meg mindezt?
– Az ikerterhesség, ha nem is törvényszerűen, de magában hordozza a koraszülés lehetőségét. Aki ikreket vár, annak jelentős arányban jönnek koraszülöttként világra a gyermekei, ennek ellenére nem mondhatom, hogy felkészültünk, hiszen fogalmunk sem volt arról, hogyan fognak telni az első napok, nem tudtuk, hogy milyen segítséget fogunk kapni. A koraszülött gyerekek a születést követően szorosabb és aktívabb ellátásra szorulnak, kevesebb a fizikai kontaktus a szüleikkel, amit szintén nem könnyű elfogadni.

– Miért döntött úgy, hogy beszélgetésekkel, sorstárssegítőként támogatja a koraszülöttek családjait?
– Már a fiúk születése előtt is beszélgettünk erről, és a saját érintettségem még inkább megerősített abban, hogy szeretnék segíteni. Élt bennem a kiszolgáltatottság akkori érzése, és úgy gondoltam, hogy szakemberként emellett nem mehetek el, nem mondhatom azt, hogy letelt a két és fél hét, amit kórházban kellett töltenünk, és lezárom az egészet. Abdullal szinte egymást megelőzve fogalmaztuk meg, és véglegesítettük az ötletet.

– Mik a tapasztalatai, hogy élik meg a szülők ezt a nehéz helyzetet?
– A koraszülés komoly krízisként jelenik meg. A koraszülött gyermekek családjai körül nagy a csend, amit át kell törni. Kezdetben a szakemberek is nehezen mondanak bármit, mert sok minden bizonytalan, a szülők pedig elsősorban arra koncentrálnak, hogy gyermekük, gyermekeik fejlődjenek. Saját érzéseiket, gondolataikat háttérbe szorítják, pedig fontos beszélni a bennük élő félelmekről és kétségekről. Biztosat ugyan nem tudunk mondani, de meghallgatni őket és saját tapasztalataikat megosztani velük igen.

Az édesanyák komoly részét gyötri az önvád, a bűntudat, pedig a koraszülésekért döntő többségében senki sem hibás. Azoknak az édesanyáknak még nehezebb, akiknek már van gyermekük, hiszen gyakran otthon kell hagyniuk, akár 2-3 éves kisfiukat vagy kislányukat, hogy beköltözzenek koraszülött gyermekükhöz az anyaszállásra. 2019-ben egy kiváló pszichológussal, Farkas Attilával készítettünk egy felmérést, amelynek során rengeteg olyan édesapával is beszélgettünk, akiknek koraszülött a gyermekük. Az apukák többsége is kirekesztettnek érzi magát, mert többnyire otthonról izgulva várják a híreket arról, hogy van a gyermekük, nem tudnak személyesen ott lenni minden percben a kórházban.

– Talán mindezekért is hozott, hoztak létre egy sorstársközösséget…
– A közösség a Korábban Érkeztem Alapítvány keretében indult el, amely 2018-ban kezdte meg működését Békésben. Sorstárssegítőként bejártunk a koraszülött intenzív osztályra, illetve az anyaszállásra, és nagyon sokat beszéltünk az anyukákkal. A két alapítvány, a Korábban Érkeztem és a Viharsarki Koraszülöttmentő Alapítvány több közös rendezvényt hívott életre, ahol az érintett családok találkozhattak, és a kiképzett sorstárssegítők is támogatják az édesanyákat, édesapákat.

– Mire figyelnek egy-egy beszélgetés során?
– Nagyon sok minden szóba kerül. Figyelni kell a szülői dinamikára, arra, hogy mennyire válik túlféltővé egy édesanya vagy édesapa a koraszülés miatt, hogy miként tud a szülő kapcsolódni a gyermekéhez, miként képes egészségesen kezelni gyermeke igényeit. Ez mind-mind kihathat a kisfiúk vagy kislányok későbbi életére. A koraszülöttségnek lehetnek olyan szövődményei, amelyek nem múlnak el azzal, hogy a gyermek kikerül az osztályról. A családokat továbbra is segítségre szorulhatnak, mi pedig itt vagyunk, segítünk, nem engedjük el a kezüket.

– Milyen feladatok várnak önre, mint koraszülött nagykövetre?
– Július elején ülünk le dr. Takács Árpád főispánnal, hogy elkészítsük a konkrét cselekvési tervet, már számos elképzelést megfogalmaztunk, de ezekről egyelőre nem szeretnék részletesebben beszélni. Jelenleg felmérem, hogy milyenek igények fogalmazódtak meg a családok részéről, mely területen van szükség előrelépésre, hol tudunk még többet segíteni.

– Közben pedig zajlanak a Viharsarki Koraszülöttmentő Alapítvány és így a vármegyei koraszülöttek támogatására életre hívott rendezvények. Milyen érzésekkel vett részt a Főzz és segíts! és az első Jótékonysági Motoros Felvonulás programjain?
– Számomra nagyon megható volt, hogy milyen sokan vettek részt ezeken az eseményeken. Gyakran mondják, hogy Magyarországon a társadalmi felelősségvállalás még gyermekcipőben jár. Azonban amikor látom egy-egy programon, hogy mindenki segíteni akar, akkor azt érzem, mégsem indultunk rossz úton. Örülök, hogy ennek a folyamatnak én is részese lehetek.