A lecsupaszított díszletek között az emberi sorsok kerültek középpontba

Molnár Ferenc Liliom című drámája bár rengetegféle fogadtatásban részesült az elmúlt évszázadban, elmondhatjuk, hogy világhírnévnek örvend, a Broadwayn is sikerrel tűztek műsorra 1921-ben. A történetben két, vidékről érkezett cselédlány a boldogságot keresi a fővárosban. Egyikük, Mari (Benedek Ágnes) egy jóravaló, dolgozó férfit talál magának Hugó (Nagy Alfréd) személyében, míg Juli (Vass Zsuzsanna) a csapodár, és durva, ám jóképű hintáslegénybe, Liliomba (Mátray László) szeret bele megingathatatlanul. Összekötik életüket, majd Juli teherbe esik Liliomtól, aki bár kerüli a munkát, mégis pénzhez akar jutni, így közös balhét tervez bűnöző barátjával, Ficsurral (Pálffy Tibor). Csakhogy az akció nem az elképzeléseknek megfelelően sül el, így Liliom elkeseredésében szíven szúrja magát egy késsel, magára hagyva várandós szerelmét.

Molnár darabja a 20-30-as évek Budapestjét, a kabaré atmoszféráját idézi, egy bohócos vásári komédia, de tragédia is, az önfeláldozást, a kiszolgáltatottságot, az érzelmek irányíthatatlanságát ragadja meg – olvasható a darab leírásában, ám a Gyulai Várszínházban bemutatott előadás tényleg csak hangulatában és nyelviségében idézi meg ezt a kort, látványra viszont semmiképp, köszönhetően a jelmezeknek és a rideg, végtelenül leegyszerűsített díszletnek.

Első pillantásra úgy tűnt, hogy a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadása nagyon látványosnak ígérkezik: egy rácsszerkezetű alapon, egy fémből tákolt emelvény tetején egy vonósnégyes csapott a húrok közé. Ebbe rácsozott alapba Bartha József díszlettervező elrejtett egy apró, süllyesztett teret, ami egyszerre szolgált a fiatalok lakóhelyéül, majd Liliom sírjául – koporsóra valóban jobban emlékeztetett. Amint megjelentek a színészek, és követték egymást a jelenetek, kiderült, Bocsárdi László rendezése nem arra épített, hogy a látványvilágon keresztül ragadja meg a nézőt. A szinte egyáltalán nem változó díszlet egy idő után inkább kellékké vált a közönség szemében, és lecsupaszította annyira a darabot, hogy ne vizuális élményként éljük meg az előadást, hanem magára a színészi játékra és a cselekményre, a lelki rezdülésekre összpontosítsunk. Mindezt sikerült úgy elérnie, hogy nem lendítette át az előadást egy túl drámai, érzelmekre kiélezett síkra, hanem a lehetőségekhez – és a történethez – mérten visszafogott maradt, ezáltal is igazán emberivé téve a karaktereket.

Élesen megfigyelhető, hogy bár kezdetben egy a sorsuk, mégis milyen másként alakul a két lány élete, erre pedig a ruházatukkal fektetett nagy hangsúlyt Kiss Zsuzsanna jelmeztervező. Míg Mari eleinte egy kislányos, rikítóan színes szoknyát és blúzt viselt, miután megállapodott és biztonságra lelt a dolgozó Hugó mellett, már ruházata is felnőtt nőhöz méltó, komoly, már-már úrinői viselet. Csakhogy a sötét ruhákkal együtt a személyisége is komorabbá vált, kevésbé megértő, rideg. Ezzel szemben Juli végig ugyanazt az elnyűtt, szedett-vedett ruhát és bakancsot hordta Liliom mellett, ekkor még törékeny, de öntudatos, határozott, mégis félénk. Csak 16 évvel később, tinédzserré serdült lánya mellett láttuk rendes öltözékben, immár érett, megkomolyodott nőként.

Ebben a 16 évvel később játszódó jelenetben Liliom kislánya úgy pörög-forog, mint egy körhinta. Liliom kapott egy esélyt, hogy lássa a lányt, de nem sikerült túl fényesen: rácsapott a lány kezére, belekezdett ugyanabba a történetbe amit hajdanán Julinak mesélt, majd csalódottan elkullogott. A kör ezzel bezárult, Juli pedig meghatottan gondolt vissza szerelmére.