Augusztus óta új református lelkész szolgál Csorváson

Bíró Sándor a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen tanul teológus-lelkész szakon. Letette a kápláni vizsgát, s a teológus szak mellett kántori diplomát szerzett, Csorváson segédlelkészként szolgál. Abban, hogy a lelkészi pálya felé fordult, nagy szerepe volt édesanyjának, aki Köröstarcsán végzi hosszú ideje a lelkipásztori szolgálatot, ahol belenőtt a helyi gyülekezetbe.

– Egy éves lehettem, amikor Köröstarcsára kerültünk, ahol nagyon szerettem élni. A nagyközségnek a kincseit most látom át, hogy már nem ott élek – mondja. – Még tavaly húsvétkor került szóba az esperes úrral való beszélgetés során a csorvási református egyházközség.

– Már akkor jöhettem volna, de ez akkor még nem volt lehetséges. Kicsit féltem is, hogy mi történik, ha ez a jövetel már nem lesz aktuális? Korábban Szeged felé menet csak keresztülhaladtam Csorváson, láttam, hogy egy szép, élhető város. Néha elkanyarodtam a templom előtt is, és elcsodálkoztam, hogy milyen szép, az pedig milyen különleges, hogy a három templom, a református, a katolikus és az evangélikus egymás mellett helyezkedik el. Májusban tudtam meg, hogy augusztustól jöhetek. A sikeres kápláni szigorlat után előtte már segítőként részt vehettem a nyári gyermektáborban, ekkor találkoztam először a gyülekezettel, ami nagyon pozitív élmény volt. Az az egy hét megerősített: engem tényleg a Jóisten küldött ide, hogy szolgálhassak és öröm legyen ezen a szolgálaton. A gyermektábor – melynek a tematikája az volt, hogy Jézus mindenit magához vonz – zárásaként én tarthattam meg az istentiszteletet. Jó volt a gyerekekkel foglalkozni, láttam, hogy szívesen jönnek, interaktív áhítatokat tudtam tartani.

Augusztusban aztán elérkezett a beköltözés ideje, amikor elfoglalhatta a gyülekezet által biztosított szolgálati lakást. Érdekes, hogy a parókia nem a templom mellett helyezkedik el, mert a régit – mivel nem volt helyben lakó lelkész – gyülekezeti házzá alakították át.

– Ennek során személyesebb kapcsolatot lehet kialakítani – mondta. – Kicsiny gyülekezet, de a hitben nagyon erős, a tagjai aktívak és összetartóak, ami nagyon megfogott és megerősített. Úgy érzem, hogy máris megtaláltuk egymással a közös hangot, ami nagyszerű! Az, hogy meg tudjuk osztani a feladatokat, nagy örömet okoz nekem, feltölt, mert úgy érezhetem, hogy lelkipásztorként nem vagyok egyedül.

Szerinte azért lehetnek annyira közel egymáshoz a templomok, mert a felekezetek között sose volt viszály, jó kapcsolatban voltak. Bíró Sándor is arra törekszik, hogy minél közelebb kerüljenek egymáshoz, és a reformáció ünnepén (melynek során legutóbb az evangélikusokkal közös úrvacsorát vettek), vagy az ökumenikus imahéten együtt tartsanak alkalmakat.

– Amikor kicsiként beültem az istentiszteletre, mindig nagyon tetszett, ha meghallottam az orgona hangját, és láttam, hogy milyen szép szóló nagy hangszer – vallott a hangszerrel való különleges kapcsolatáról Bíró Sándor. – Tíz éves lehettem, amikor édesanyám elkezdett tanítani orgonálni. Egy szenteste a tele templomban volt az első éles „bevetés”, amikor „Dicsőség a mennyben is Istennek” című dalt eljátszhattam. Ezután egyre többet, egyre jobban akartam orgonálni. Beiratkoztam a nyári kántorképzőre, a tanulmányokat az egyetemen is folytattam, először egy képzőn, majd a kántorszakon is, ahol megszereztem a kántori diplomát is.

A távlati célokat tekintve pedig Bíró Sándor elmondta, hogy a segédlelkészi év után szakdolgozat-védés, államvizsga következik, de még egy egységes lelkészképesítő vizsgát is le kell tennie majd várhatóan jövő ősszel, s csak ezután jöhet el a felszentelés.

– Remélem, hogy itt maradhatok Csorváson! – csillant fel a fiatal lelkész szeme.