A Csigakertben emlékeztek Gyulán

Dr. Görgényi Ernő polgármester beszédében hangsúlyozta, ma országszerte és az egész Kárpát-medencében összegyűlnek a magyarok, hogy emlékezzenek és egyúttal kifejezzék a magyar jövőbe vetett hitüket és reményüket.

– Mi, gyulaiak is ezt tesszük ma a csigakerti székely-kapunál, amely a Magyarországtól elszakított testvérvárosunk, Kovászna ajándéka – tette hozzá, majd szólt arról, hogy csak az isteni gondviselésnek köszönhetjük, hogy Gyula város nem került a határ túlsó oldalára. – Ezért különösen fájó, amikor gyulai embertől hallom, hogy románnak nevezi az erdélyi magyart. Azt az erdélyi magyart, aki nemzedékek óta – sokszor reménytelennek tűnő – küzdelmet folytat magyarsága megőrzéséért – ecsetelte. – Azt az erdélyi magyart, aki a hétköznapokban is küzd azért, hogy ő és gyermekei Arany János nyelvén szólhassanak, megértsék Márai Sándor regényeit. A hétköznapokban is küzd azért, hogy érzelemvilága együtt szárnyaljon Erkel dallamával, Bartók és Kodály zenéjével. A hétköznapokon is megküzd azért, hogy jelenlegi határainktól távol is megőrizze és utódainak átörökítse, sőt, gyarapítsa a magyar kultúrát.

Dr. Görgényi Ernő beszéde végén egy képet idézett fel a nemzeti egység nagyasszonyától, Jókai Annától.

– Az író felidézte egy Trianon-szobor avató ünnepségét, melynek során a fáklyák fényében meglátta Trianon szimbólumát: egy lecsonkolt női szobor volt, amelynek hiányzik a karja és a lába – fogalmazott. – Azt érezte, hogy bár a szobor jól kifejezi a fájdalmat, amit egy test a tagok levágása miatt átél, de ha ez mégis így van, ha mégis ez Trianon szimbóluma, akkor a dolog reménytelen. Mert a lecsonkolt végtagok a szemétbe kerülnek, ahol elpusztulnak. A megmaradt test pedig nyomorék. Ezért ez nem lehet Trianon szimbóluma. Ám Jókai Anna jó sorsa úgy hozta, hogy végül rátalált arra az alkotásra, amely méltó művészeti eszközökkel jeleníti meg a ma 100 éve történt tragédia következményeit. Innen már az írót idézte a polgármester.

„…egy fiatal erdélyi keramikusasszony…Józsa Judit formázott meg egy olyan szobrot, melynek Magyarország- Anyaország volt a neve. Szép fiatal nőt ábrázolt, akinek az arcán a szomorúság alatt ott bujkál az örökösen reménykedő mosolygás. Fején van a magyarok ősi koronája, ölében egy csecsemő. És körülötte – ez volt nekem a csodálatos, amit én is éreztem – körülötte ott vannak a fiai és a lányai: szimbolikusan a Délvidék, Erdély, Kárpátalja, Felvidék; fiúk, lányok a megfelelő népviseletben. Körbeveszik az anyát, és fogják a szoknyáját. Az anya feléjük nyújtja a szabad kezét, de ez nem elég, mert a gyermekek egymást is kézen fogják. Ez az a szimbólum, amiben hiszek. Számomra az igazságtalan trianoni esemény úgy tud életadóvá válni, ha azt érzem, hogy az országhatárokon kívülre szakadt magyarok úgy viszonyulnak az anyaországhoz, mint gyermek az anyához. Élnek, messze vannak, de összetartanak.„