Hazai pálya

A tanácskozóterem előtt a szépen megterített asztalon vékony- és vastagkolbász, sonka, házi szalámi szeletelve, paradicsom, paprika, hagyma, friss kenyér. Szinte póthúsvét. Ilyen környezetben csak jó dolgokról eshet szó. Úgy is volt. Ahogy aztán beléptem tegnap Békéscsabán a Békés vármegyei agrárkamara sajtótájékoztatójára – még nem nyúltam az ételekhez, mert nem dolgoztam meg értük –, a „Háztájit az asztalra!” gasztroprojektet ismerhettem meg. A lényege a helyi termékek népszerűsítése, a termelők, előállítók és a szállodák, éttermek, fesztiválok összeboronálása egymással. Úgy, hogy mindenki jól járjon.

A beszédek alatt bőszen jegyzeteltem, de ha egy kis szünet adódott, jobbra pillantottam. A benti asztalsor is jól mutatott. Különféle sajtokat, savanyúságokat, lekvárokat, disznósajtot, tésztákat láttam. Már kint megjött az étvágyam, ez csak fokozódott. Közben Prohászka Béla barátom, a projekt egyik meghatározó szereplője arról szólt a pulpituson, hogy a vendéglátás élmény, a legnagyobb érték pedig az egészséges ember. Akinek, mivel négy-öt óránként megéhezik, ételre van szüksége, de nem mindegy, mit fogyaszt. A hazait, a helyit ajánlotta, ez nincs agyonutaztatva, tudjuk a jószágról, mit kapott, a zöldségről, gyümölcsről, hogy hol termett.

Nálam vagy a négy óra telt le, vagy a felhozatal volt olyan guszta, hogy nagyon vártam már a program végét. Végre aztán ehettem kolbászt, sonkát, disznósajtot, májast. Hazai pályán éreztem magam, a cikket pedig szó szerint jó szájízzel írtam.