Hatvanéves a Honvéd örökös bajnoka, a Nagyszénásról indult Cseh András

– Hogyan került kapcsolatba a futballal, ki volt az első edzője?
– Menni nem tudtam, de a labda már a kezemben volt – tekintett vissza a múltba a Budapesti Honvéddal öt bajnoki címet és két kupagyőzelmet szerző Cseh András. – A falu szélén volt egy fél focipályányi zöld terület, és egy seregnyi gyerekkel reggeltől-estig ott fociztunk. Az első edzőm Kovács Pál, a testnevelő tanárom Kovács István volt, ők már látták, hogy motoszkál bennem valami.

– Nagyon fiatalon, tizennégy évesen Békéscsabára igazolt, ezek szerint korán észrevették, hogy tehetséges labdarúgó. Az Előrében rövid idei játszott csak, de maradtak emlékei ebből az időszakból?
– Az általános iskola után a békéscsabai Kemény Gábor szakközépiskolába felvételiztem, és a Békéscsabai TASK-ba mentem volna. A Kemény Gáborba nem kerültem be, végül Orosházán villanyszerelőnek vettek fel. Szombati Gyuri bácsi, az Előre legendás utánpótlás edzője viszont sokat látott játszani, ragaszkodott hozzám, így négy nappal az évnyitó előtt segített, hogy felvegyenek a csabai „Közgébe”, így igazolt le az Előre Spartacus. A felnőtt csapat keretébe kerülve olyan klasszisokkal edzettem, mint Pásztor József, Kerekes Attila, Kurucz Ádám, vagy Tisza Gábor. Nagyon örültem, amikor 1981 novemberében Marosvölgyi Karcsi bácsi először tett be bajnokin a csapatba. Diósgyőrben játszottunk, kettő nullára vezettek a hazaiak, és nem mondom, hogy miattam, de felálltunk és kettő kettő lett vége. Soha nem álmodtam nagyokat, tizenkét évesen azt szerettem volna, hogy majd valamikor játszhassak a nagyszénási felnőtt csapatban, később azt, hogy az Előrében, majd a Honvédban, legvégül azt, hogy a felnőtt válogatottban (miközben szerephez jutottam a serdülő, az ifjúsági, az U21-es, a B, valamint az olimpiai válogatottban is). Mindig lépcsőfokokban gondolkodtam.

– Hogyan került képbe a Budapesti Honvéd?
– Bevonultam Mezőtúrra katonának, majd kiválasztottak harminc labdarúgót, akit a Honvédnál teszteltek. Benne maradtam a legjobb tízben, majd a leszerelés után hároméves szerződést kínáltak, végül kétéves szerződést írtam alá. Az U21-es, tartalékbajnokságban játszottam, ahol az utánpótlásból kiöregedőben lévő játékosok kaptak még lehetőséget. Féltem, hogy a Honvédban nem fogok szóhoz jutni, de Vági István edző győzködött és végül neki lett igaza. Amikor Varga „Kacsa” (Varga József – a szerző) kiment Törökországba játszani – bár addig a középpályán szerepeltem – a balhátvéd posztján próbáltak ki. A középpályán olyanok játszottak többek között, mint Gyimesi Laci, vagy Détári Lajos. Én a zongorát cipelem, de mindig szorgalmas játékos voltam.

– A Honvéd játékosaként többször játszott a Békéscsaba ellen. Különösen emlékezetes mérkőzést vívtak a lila-fehérekkel 1988-ban a Magyar Népköztársasági Kupa döntőjében. Milyen érzés volt egy ilyen találkozón pályára lépni?
– Jó volt Békéscsabán játszani, ahol az Újpest, a Fradi, vagy a Honvéd ellen tíz-tizenötezer néző szurkolt, akiket ki kellett szolgálni. A kupadöntő után el voltam keseredve a vereség miatt, ám tiszta szívből gratuláltam a békéscsabaiaknak. Sűrű program közepén voltunk, nem voltunk úgy kihegyezve a kupadöntőre. Négy kupafináléban játszottam, ebből kettőt azért sikerült megnyerni a csapattal.

– Nyolc idényt húzott le a Honvédban, de mégsem innen, hanem a BVSC-ből hívták be a nemzeti csapatba.
– A Honvédról még csak annyit, hogy július 20-án volt az utolsó mérkőzésem, a Videotont négy egyre legyőztük, sorainkban három Békés megyei származású játékossal, jómagam, Bánfi Jani és Pisont Pista is játszott, utóbbi és én is gólt lőttem. Még honvédosként nem volt olyan szövetségi kapitány, akinél ne lettem volna benne a válogatott keretben. Még 1988-ban az újságok is biztosra vették, hogy kezdeni fogok az Észak-Írország elleni világbajnoki selejtezőn – amit azután egy nullára megnyertünk – az akkori szövetségi kapitány, Mezey György azonban a meccs előtti este tíz óra előtt hívott és elmondta, hogy tartja magát ahhoz a szokásához, hogy tétmérkőzésen nem avat újoncot, de a következő Görögország elleni mérkőzésen kezdeni fogok. Nem játszottam, mert éppen előtte robbant ki a bundabotrány, s bár én akkoriban éppen a Honvéd junior csapatában futballoztam, a felnőtt keretnek is tagja voltam, így akkor még nem, csak négy évvel később már Jenei Imrénél a BVSC labdarúgójaként lehettem válogatott. Ukrajna ellen kettő egyre megnyert mérkőzésen Nyíregyházán, a nulla nullás eredménnyel záruló Izrael elleni hazai, valamint a Katarral szembeni két dohai Katar elleni találkozón (4–1 és 1–1 az eredmény – a szerző) is a kezdőben kaptam helyet. Elmondhatom, hogy a válogatottban nem voltam vesztes csapat tagja.

– A Parmalat volt az utolsó élvonalbeli klubja, ám 1992 után még nagyon sokáig futballozott alacsonyabb osztályú egyesületekben. Ennyire nehéz volt megválni a zöld gyeptől?
– Az élsportot egy keresztszalag-szakadás miatt kellett abbahagynom, de azután valóban több amatőr csapatban játszottam. Öt és fél évig jártam ki egy alacsonyabb osztályú osztrák csapathoz. Érdekes, hogy ezután újra visszakerültem a középpályára.

– Edzőként – kevés kivétellel – leginkább az utánpótlásban dolgozott, nem vonzotta az élvonal?
– Az NB II.-ben dolgoztam pályaedzőként és az MTK-nál női csapatot is irányítottam. Az A lincences edzői papírral rendelkezem, a Pro nincsen, de a felnőtt futball egyébként is bizonytalan. Amíg jól szerepelsz, addig nem bántanak, az utánpótlásban azonban hosszabb távon is gondolkodhatsz. Az UTE utánpótlásában – egy megszakítással – tizenöt éve vagyok. Nagyon jó körülmények között dolgozhatok az U16-os csapattal, amely az MLSZ kiemelt bajnokságában szerepel. Az MTK-s kitérő után csak köszönettel tartozom az UTE-nak, hogy továbbra is lehetőséget biztosított a klubnál. Ebben az időszakban eközben két évig az egykori válogatott csatár, Kovács Kálmán barátom hívására testnevelő tanárként dolgoztam a XVII. kerületi Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskola és Gimnáziumban – mondta Cseh András, aki arra kért, hogy ne felejtsem el leírni, hogy üdvözli a Békés vármegyei barátait és a szurkolókat!