Kavics büszke a csabai évekre

– Az élvonalban Békéscsabán mutatkozott be 1974. augusztus 31-én, amikor az újonc Előre az NB I-es nyitómérkőzésén 3–1-re verte az MTK-t. Hogyan emlékszik vissza erre a találkozóra?

– A vereség ellenére nagy élmény volt számomra az élvonalbeli bemutatkozás, hiszen ez volt az első mérkőzésem az NB I.-ben. Tizenkétezren voltak az akkorra elkészült, felújított Kórház utcai stadionban. Én a szünet után, az 57. percben álltam be Siklósi helyére. Az újonc, nagy elszántsággal küzdő lila-fehérek biztosan nyerték a meccset.

– Négy év múlva az Előréhez igazolt. Hogyan emlékszik vissza a csabai évekre?

– Fővárosi gyerek vagyok, az MTK-ból jöttem az Előréhez. Felejthetetlen éveket töltöttem itt, jó csapatunk volt, gyakran nyolc-tízezer ember előtt léptünk pályára, de volt olyan meccsünk, amikor tizennyolc–húszezren látogattak ki a Kórház utcába. Sok nagy csatát vívtunk itthon, számomra máig a legemlékezetesebb a Honvéd elleni, 1982-es mérkőzés volt, amelyen két gólt szereztem, és így lett 3–3 a végeredmény. Mi akkor nem csak együtt fociztunk, hanem a szabadidőnk nagy részét is együtt töltöttük. Egy-egy bajnoki mérkőzés után este családostul beültünk a Körösbe, és megbeszéltük a meccsen történteket.

– Csabáról 1983-ban Szegedre került az NB III.-as Déléphez, majd alacsonyabb osztályú csapatokban játszott és edzősködött. Ma milyen a kapcsolata a labdarúgással?

– Focizni nagyon szerettem, ezt bizonyítja, hogy csak negyvenhét éves koromban hagytam abba, amikor a Tiszaszigetből visszavonultam, mint játékosedző. Elkopott a csípőm, mindkét lábamba protézist kaptam, amivel már nem lehet futballozni. A sporttól azonban nem szakadtam el, átnyergeltem a teniszre, ahol amatőrként párosban szép sikereket értem el. Néhány éve súlyos műtéten estem át, azóta így, közel a hetvenhez csak óvatosan tudok teniszezni. Nagyon régóta már nem járok meccsekre se, a magyar foci nem köt le. Igaz, amikor tavaly ősszel megnyílt az új szegedi stadion, kimentem egy NB II.-es bajnokira. Sajnos a jelenlegi magyar labdarúgásból hiányoznak az egyéniségek. A fiatalokban nincs meg a kellő alázat, a sportág és az egymás iránti tisztelet. A tévében megnézem a külföldi meccseket, elsősorban az angol és a spanyol találkozókat szeretem. Messit nagyra tartom, de korábbi barcelonai társa, Xavi is a kedvencem volt, aki igazi tanárként dirigált a pályán.

– A régi előrés társakkal tartja a kapcsolatot?

– Természetesen, több egykori előréssel beszélünk telefonon. A leginkább Pásztor Józsival tartom a kapcsolatot, de a nemrég külföldről hazatért, Kerekes Attilával is többször beszéltem telefonon, miként Királyvári Karcsival, és Csepregi Petivel is. Mellettük még az egykori kiváló, válogatott tornásznő, Kovács Krisztina Békéscsabán élő édesapjával, Kovács Lacival vagyok jó viszonyban, akivel sokat teniszeztem korábban együtt párosban a szegedi amatőr versenyeken.

Kőhalmi István névjegye

Kőhalmi István 1951. július 23-án Budapesten született. A Vasas ifiben 1970-ig futballozott, aztán az NB II.-es III. kerület csapatában folytatta. Az élvonalbeli pályafutását az MTK-ban (1973–1978) kezdte, majd a Békéscsabai Előréhez igazolt, ahol 1978 és 1983 között játszott. Ezután Szegedre került, ahol a Délép SC-ben (1983–1985) majd a Szeol-Délép SE-ben (1985–1986) szerepelt, majd 1986 és 1988 között Franciaországban, egy harmadosztályú együttesben rúgta a labdát. A hazatérése után az NB II.-es Szegedi Dózsa (1988–91) következett, majd az NB III.-as Kiskőrös (1991–1993). A Bács-Kiskun megyei kirándulást követően a Tisza-Újnál (1993–1996), majd a Tiszaszigetnél (1996–1998) játékosedzőként szerepelt. 47 évesen hagyta abba a futballt. Edzőként az Tisza-Újnál, a Tiszaszigetnél és a Szőreg csapatánál tevékenykedett.