Egy kortárs előadást állítottak színpadra

Izgatottan vágtam neki a péntek estének, egyrészt, mert még soha nem vettem részt egy a színház berkein belül megrendezett szakmai bemutatón, másrészt pedig egy rendkívül izgalmas kortárs szatíra várta a társulatot, és persze azokat, akik meghívást kaptak a Mindent, amit csak adnak című előadásra.

Pontosan fél órával a kezdés előtt érkeztem a Jókai színház művészbejáratához, bent pedig a büfében Kiss Kata várt rám. A sokoldalú művész rendezőasszisztensként, súgó- ként és jelmeztervezőként is részt vállalt a darabban, nem csoda hát, hogy nagyon várta már a kezdést.

– A bemutató napján igyekszünk mindannyian kicsit pihenni, ráhangolódni az esti előadásra. Persze minden színésznek megvan a maga rituáléja. Kovács Edittel például elmentünk cipőt vásárolni az estére – avatott be. Közben Tege Antal, az előadás rendezője is befutott a büfébe. – Örülök, hogy itt vagy – mondta, majd rögtön a pulthoz sietett, hogy kikérje a bemutató előtti italát. – Ez már egy régi hagyomány, hogy előadás előtt pontosan 15 perccel megiszom a babonaitalomat – árulta el, és amíg a pohár az asztalon pihent, addig egy kicsit kifaggattam, hogyan éli meg ezeket a felfokozott perceket.

– Rendezőként mindig nagyobb az izgalom bennem. Ilyenkor nem is a darab, hanem inkább a szereplők miatt van bennem drukk, hogy ők jól érzik-e majd magukat a színpadon – osztotta meg velem Tege Antal. Alighogy befejezte a mondatot, háromnegyed hetet ütött az óra, gyors legurította a rá váró italát, és már szaladt is fel megnézni, készen áll-e minden az egyes próbateremben.

Öt perccel a kezdés előtt végül mi is elindultunk a színészekkel a lépcsők felé. A sötét teremben megjelent a három színésznő, és ezzel kezdetét vette a másfél órás érzelmi hullámvasút, melyre nemcsak a szereplők, hanem mi nézők is felültünk. A történet szerint három nő indul Angliába a jobb élet reményében, és miközben igyekeznek teljesíteni a különös megbízatásaikat, a legváratlanabb pillanatokban bukkan elő a negyedik szereplő, Szebasztián, aki hol segíti, hol akadályozza őket. Együtt nevettünk és sírtunk Veselényi Orsolyával, Komáromi Anettel és Földesi Ágnes Villővel. Sőt, szorítottunk nekik, hogy a lehetetlennek tűnő küldetéseiket végül sikerüljön teljesíteniük, még ha legbelül sejtettük is, hogy semmi sem az, aminek látszik, és a titokzatos Szebasztiánt – akit a Jászai Mari-díjas Kovács Edit alakított – sem a híres csontvázak hajtják.

Személy szerint nagyon szeretem, ha egy darab valamilyen módon bevonja a közönséget, itt pedig mondhatni megsoroztak minket a szereplők a nézőhöz szóló poénokkal. A négy színésznő pedig nemcsak a La Manche csatornában, hanem a szerepében is lubickolt, amire a jól megérdemelt, szűnni nem akaró vastaps volt az egyik bizonyíték. A színházat elhagyva is csak az előadáson járt az eszem, hiszen a tehetséges színészek, a kiváló rendező és a jól megírt darab nemcsak a színpadra szegezte tekintetem, de a függöny legördülése után sem eresztette el gondolataimat.