Rágcsálók bolhái és sószállító is terjesztette a kórt Békésben

A megyei levéltár több dokumentumot is őriz, amelyek a járványok itthoni pusztításairól tartalmaznak feljegyzéseket. Ezek alapján a középkor embereit évszázadokon át rettegésben tartották a háborúk, az éhínségek és a fertőző betegségek. Utóbbiak közül a legrettegettebb a döghalál néven emlegetett, rengeteg áldozatot szedő pestis volt.

A fekete haláltól tartottak az emberek

Faragó Tamás egyetemi tanár Bevezetés a történeti demográfiába című könyvében azt írja, a krónikák és az oklevelek a 14. századtól folyamatosan említik a rendkívül ragályos betegség pusztítását, körülbelül tízéves időközönként. A kór a patkányok, rágcsálók bolhái által hordozott baktériummal került az emberbe, de a betegek cseppfertőzéssel is tovább tudták adni a dögvészt. A magas lázrohamokkal és a nyirokcsomók tíz centiméteres megnagyobbodásával, belső vérzéssel járó és legtöbbször gyors halállal végződő betegség látogatása csak 1720 után ritkult, a ­veszély a Magyar Királyságban a 18. század közepére szűnt meg.

Békésbe az 1730-as években tört be a pestis

Erdész Ádám levéltári igazgató elmondta, az 1730-as évek végére már mezővárosok és falvak közel harmincezres népessége élt Békés vármegyében. A kutatások szerint a pestisjárvány a délvidéki török harcok következtében nyert teret, és 1738 júniusában érte el megyénket.

Erdmann Gyula feljegyzései is arról árulkodnak, hogy a lakosság negyede, 6600 ember halt meg a betegség következtében. Erdész Ádám kiemelte, az emberek vesztegzár fenntartásával igyekezték uralni a helyzetet. Minimálisra igyekeztek szorítani a községek közötti mozgást, ezért minden település bevezető útján fegyveres strázsa állt.

Passzussal, azaz útlevéllel lehetett csak bejutni, de fertőzött területekről senkit sem engedtek be. A főlevéltáros érdekességként hozzátette, a tilalom megszegéséért – például idegen elszállásolásáért – ötven pálca és pénzbüntetés is járt. Elmondta, hogy ekkortájt egyetlen sebész volt a megyében, később érkezett még néhány orvos, de a helyiek nem fogadták őket örömmel, nem voltak ugyanis hozzászokva az egészségügyi ellátáshoz, a gyógyszereket sokan méregnek tekintették.

A járvány idején farkastörvények uralkodtak, a betegeket a városon kívül, úgynevezett elkülönítő házba – Békéscsabán a mostani nyomda környéki sáncnál működött ilyen – helyezték el. Az épületet a helyi lelkész látogatta csak: nap mint nap úrvacsorát adott a betegeknek.

Békéscsabán sikerült visszaszorítani az áldozatok számát, mindössze 69-en vesztették életüket, a gyulaiak ezzel szemben nem tudtak beletörődni abba, hogy nincsen a megszokott, szertartásos temetés és lakodalom. A pestis tarolt, több mint 1300-an haltak meg.

A szarvasiak szerencsésebbek voltak: nem érte el a húsz főt sem az elhunytak száma. Ennek magyarázata az lehet, hogy az evangélikus lelkészek komoly természettudományos tudás birtokában voltak, betartatták a pestisrendeleteket, a hathatós intézkedések pedig meghozták az eredményeket. A levéltár igazgatója elárulta, Békésen sem fogadták el a szabályokat az ott lakók, a településen zendülés tört ki, több mint másfél kiló lőporral teremtettek rendet.

A vesztegzárakat a veszély megszűnését követően még sokáig fenntartották az emberek, hosszú ideig tudatosan kerülték a tömeges rendezvényeket, a vásárokat, így akadozott a közlekedés is.

A messziről jött sószállítók magukkal hozták a kolerát

A megyei levéltár igazgatója kiemelte, a 19. század első felében is kiszolgáltatott volt a népesség. Európán 1831-ben kolerajárvány vonult végig, ami szintén érintette hazánkat. A halálos kórt a leírások szerint a Galíciából érkezett sószállítók terjesztették el.

A kolerát Isten öldöklő angyalaként emlegették

Szakál Veronika történész hangsúlyozta, a kolerafertőzés súlyos hasmenéssel és hányással járt, ami gyors kiszáradáshoz vezetett. A kór elsősorban széklettel, hányadékkal és szennyvízzel, illetve az ezekkel érintkező nyers élelmiszerek révén terjedt. A halál gyakran már a fertőzéstől számított első napon bekövetkezett. Az emberek csak a megelőzésére törekedhettek, mivel a gyógymódot nem ismerték.

Felkészületlenül érte Békés megyét a járvány

Az első kolerás megbetegedéseket Heves megyéből jelezték, két hét múlva pedig már 300 magyar településen jelent meg a kolera. Erdész Ádám úgy fogalmazott, az embereket mindez felkészületlenül érte, kétségbeesésükben a régi pestisrendeleteket vették elő. Békés megyében július legelején hozták meg az első intézkedéseket: a Berettyó és a Tisza mentén őrszemekkel megerősített kordont állítottak fel, elszeparálva így a fertőzötteket.

Szellőztetéssel, takarítással, a csoportosulások elkerülésével igyekeztek óvni magukat az itteni lakosok. Végül a járványt meglepő módon épp a védekezést szolgáló katonák hozták be Békés megyébe. Implom József olvasókönyvéből tudjuk, július közepétől a betegség elharapózott Orosházán, Békéscsabán és a többi nagyobb településen is. A vármegye Gyoma magasságában is kordont alakított ki, a Gyula körüli utakat lezárták, de a járványt nem sikerült megállítani.

Az emberek igényelték az egyházi szolgálatokat, ez viszont a kolera terjedésének kedvezett. Aztán egyre szigorúbb feltételek között adták fel az egyházi szentségeket, de a helyzet tovább romlott: augusztusban volt olyan nap, amikor 30-nál is többen haltak meg. Ekkor bezáratták a templomokat, a kocsmákat, különféle gyógymódok terjedtek, forralt borral, izzasztással, dörgöléssel igyekeztek kezelni a betegeket, de a módszerek nem bizonyultak hatékonynak.

Az emberek kénen, salétromon, búzakorpán történő füstöléssel próbálták fertőtleníteni a leveleket. Erdész Ádám elmondta, Gyulán 833-an betegedtek meg és 593-an meg is haltak.

A kolera nem kímélte a mai megyeszékhelyet

A betegség 1831 júliusában Csabán is megjelent és hatalmas pusztítást okozott. Szakál Veronika történész elmondta, a várost igyekeztek lezárni, megtiltották az összejöveteleket, remélték, hogy a fertőzés továbbterjedését megakadályozzák. A lakosoknak közben az éhínséggel is szembe kellett nézniük, hiszen épp a betakarítás időszaka volt, a korlátozó intézkedések miatt azonban nem tudtak aratni.

Végül feloszlatták a kordont, de az istentiszteletek elmaradtak, sőt, a temetések is egyházi ceremónia nélkül zajlottak. A történész kiemelte, a csabai vallásos nép nehezen fogadta el, hogy halottaikat sem a tanító, sem a pap nem kísérheti utolsó útjára. Az áldozatok száma közben csak nőtt, egyre több embert kellett eltemetni, már nem volt elegendő kéz a sírok ásásához. A kolerajárvány Csabán 2019 áldozatot követelt. Szakál Veronika elárulta, hat nagy domb alá ­temették az áldozatokat, ezeket a dombokat az 1890-es években az utókor elegyengette.

A történész hozzátette, a kolera 1831 őszére dühöngte ki magát, ekkor az életben maradottak hálaadó istentiszteletet tartottak, és a módosabb családok, köztük Wenckheimék, felajánlották az árván maradt gyerekek egy részének anyagi támogatását.

A betegség több hullámban jelentkezett

Szakál Veronika elmondta, a kolera 1849-ben, 1855-ben, 1866-ban és 1873-ban újra és újra megjelent. A legutolsó hullámkor, 1873 júliusában a lakosok azonnal megtették a szükséges óvintézkedéseket. Megtiltották a pusztákon elhunytak behozatalát és nem engedték, hogy a hozzátartozók csoportosuljanak a halottas házakban.

Megszüntették a kenderáztatást, sőt később a folyamatos harangozást is, hiszen augusztus elején már napi 50-60 áldozatról érkezett hír. Majdnem 400-an haltak meg, a veszedelmes járvány rendkívül gyorsan terjedt, így a kormány elküldte Csabára dr. Kátay Gábort, a kolerajárványok kormánybiztosát, sőt az elöljáróság orvosokat is kért a belügyminisztertől.

Fizetni a település viszont nem tudott, nem volt miből, mert ekkor épült az új városháza. Adó sem érkezett be, Fábry Károly könyvében meg is jegyezte, senki sem volt olyan bolond, hogy adót fizessen, nem tudta ugyanis, megéri-e a másnapot. A tartozásokat végrehajtani sem merték, hiszen majdnem minden házban volt halott vagy halálos beteg. Az 1873-as járvány áldozatainak a száma elérte a 2000 főt.

Szakál Veronika történész kiemelte, nem csak e két fertőző betegség jelentett óriási testi és lelki megpróbáltatásokat elődeinknek: a malária, a tüdőgümőkór, a himlő, a vörheny és a kanyaró is sokáig tizedelte a népességet.