8795

Életében, halálában is nagy érdeklődés övezte a békéscsabai Suhajda Szilárdot. Én is követtem hegymászó "kalandjait", olvastam magasságokban és "szürke" hétköznapokban írt színes naplóbejegyzéseit, szorítottam expedícióinál. Nem csak azért, mert földim volt, mert a testvére gyermekkori barátnőm, őszintén érdekelt különös törekvése, ősi vonzalma a hegyek iránt. Megfogott szerénysége, nyílt tekintete, harmóniája – már gyermeknek is ilyen volt. Alázatos, intelligens, jószívű ember, aki mert nagyot álmodni, megtenni minden lépést a hőn áhított célért.

Senki sem tudhatja, mikor, és hogyan távolodott el tudata, lelke a földi valóságtól nyolcezer méter felett, mínusz harminc fokban. Mégis ítélkezünk. Jung megmondta: gondolkodni nehezebb, azért. Az Everesten történtek után sokan mondtak kritikát, olyanok is, kiknek hegyekről, mély emberi kapcsokról is kevés a fogalmuk. Feltételezték, a világ olyan, amilyennek látják, az emberek, amilyennek képzelik őket, de nem így van. Sokszor csak kivetítjük elfogadhatatlan vágyainkat másokra.

Ha mélyen magunkba nézünk, szembesülhetünk gondolkodási sémáinkkal. A tükör megmutatja, sikereink, kudarcaink is mi vagyunk. Út közben hozhatunk rossz döntéseket, elfogyhatunk, meghalhatunk. Mégis érdemes mellünkre tűzni egy virágot, eszmét, feladatot, célt, ami nemesebbé tehet. Szilárd szerintem is azt üzeni, amit Pásztor Annáék dala: kezdjünk el élni. Legyen saját Everestünk, legyenek méltó példaképeink.