Demeter Szilárd: ne halott fehér emberek hagyatékaként gondoljunk a magyar irodalomra – podcasttal

– Többször is beszélt korábban kultúrharcról. Mit is jelent mindez?
– A Ceaușescu-diktatúrában születtem és nőttem fel. Megtapasztaltuk, miszerint nem természetes az, hogy van anyanyelvi kultúra; veszélybe kerülhet. Megéltük azt, hogy két generáció alatt eltűnik, hogy a nagymama nem tud beszélni az unokával, mert két különböző nyelven beszélnek: a nagymama nem tud románul, az unoka nem tud magyarul. Az unokát a magyar kultúra szempontjából elvesztettük. A kultúrharc nem Magyarországon zajlik és nem jelen idejű, és az, ami itthon megy, csak lökdösődés. A tétje viszont az, hogy száz év múlva lesz-e magyar nyelvű befogadója a magyar irodalomnak. 

– Mi jelentheti a veszélyt?
– A globális szórakoztatóipar, amely kikezdi identitásunk sarkalatos elemeit. A woke-őrület, amely elindult a nyugati kultúrában. Láttunk olyat, hogy nyelvcsere történt, és nem tartom elképzelhetetlennek, hogy egész egyszerűen lecseréljük a nyelvünket. Ha viszont lecseréljük azt az anyanyelvet, amelyben élünk, akkor másvalakik leszünk. Ezt Arany János is érzékelte, amikor azt írta, hogy „Ha minket elfú az idők zivatarja: Nem lesz az istennek soha több magyarja.”

– Milyen szerepe lehet ebben a küzdelemben a kortárs művészeteknek, az irodalomtól a zenéig, valamint az örökölt hagyatéknak?
– A minőségi anyanyelvi kultúra megtartó erővel bír. Visszautalnék a gyerekkoromra: érdekes, paradox módon a román nacionálkommunista diktatúrában nagyon minőségi magyar nyelvű kulturális termékeink voltak, ami megtartott minden nyomás ellenére. Az elmúlt 1100 évben mindent megéltünk, ezekről a tapasztalatokról nem kellene elfeledkezni. A kortárs kultúra érdekesebb kérdés: ’90 után elkezdtünk eléggé trendkövetők lenni, igazodni a nyugati fősodorhoz. Ma nem mi ítéljük meg a saját teljesítményünket, hanem külső bírálatra várunk, ami gyengít minket. Ha vissza tudunk állni a saját életünkbe, ha a kortárs irodalom rólunk szól, a mi történeteinket meséli el – amelyeket rajtunk kívül senki nem fog –, akkor az megtartó erővel bír, és valamit át tudunk adni az utánunk következőknek is.

– Milyen feladata lehet ebben a Petőfi Irodalmi Múzeumnak?
– A magyar kultúra még mindig irodalomcentrikus. A mi filozófusaink a költők: József Attila, Babits Mihály, Petőfi Sándor verseiben ott vannak a világmegfejtések, amelyek eligazítanak minket. Ezért mi nemcsak egy akármilyen múzeum vagyunk, hanem a legfontosabb művészeti ágnak a teljes körű és kárpát-medencei hatókörű gyűjtőhelye. Oda kell figyeli, hogy ne halott fehér emberek hagyatékaként gondoljunk a magyar irodalomra, hanem kortársként éljük meg. Nem kell egy nagy időtávot bejárni, szélesebb körű magyar irodalomról 200 éve, Kazinczyék óta beszélhetünk, de hihetetlen gazdag. Az a felelősségünk, hogy ezt a gazdagságot kortársként megélhetővé tegyük, és ne poros múzeumi tárgyakként, relikviákként gondoljunk a magyar irodalom nagyjaira, másfelől pedig az, hogy elősegítsük a friss művek születését is.

– Az oktatásnak milyen szerepe lehet abban, hogy a magyar gyerekek magyarok maradjanak?
– Kulcsszerepe van. Érzékeny a téma, és nem akarok okosabb lenni másoknál. De úgy gondolom, nem véletlenül használjuk az oktatás helyett a nevelés szót. Gyakorló szülőként tudom, hogy lényegében a szülők beadják a gyerekeket az iskolába, és elvárják a pedagógusoktól, hogy helyettük neveljenek. A szülőknek is vissza kell venni a felelősséget. De sok minden eldől az iskolában, az ottani értékvilág meghatározza a későbbi döntéseinket. Az iskola eligazító erővel bír, és létfontosságú, hogy hogyan tudják a gyerekeket felkészíteni, feltarisznyázni az életre. Attól félek, hogy pont a mostani őrületek miatt olyan generációk kerülhetnek ki, akik nemhogy egy problémát nem tudnak megoldani, de fel sem ismerik azt.

– Tavaly jelent meg A valahol szabadsága – Rendhagyó hazaszótár című könyve, amelynek ajánlója szerint megmutatja, hogyan is kell magyarul nézni a világra. Hogyan kell?
– Orbán Viktor miniszterelnököt idézem. Azt mondta, hogy az, aki magyarul tekint a világra, Szent István szemével lát. Nagyon fontos mondat. Azt jelenti, hogy van egy mintegy százéves országhatár, beleékelődve egy 1100 éves múltba. Ez az országhatár mentális határrá merevedett. Hajlamosak vagyunk magyarországi és határon túli művészetekről beszélni. De milyen határon van túl egy székelyudvarhelyi költő vagy egy beregszászi színész? Érdemes végigjárni a Kárpát-medencét olyan szemmel, hogy ki építette meg, mi közünk van ahhoz, amit Pozsonyban, Szabadkán, Brassóban látunk. Ha úgy érezzük, hogy közünk van hozzá, akkor úgy is kell viszonyulnunk hozzá, hogy az a miénk. Akkor is a mi örökségünk, ha nem mi tulajdonoljuk. A nemzetpolitikánknak van egy tételmondata, miszerint Magyarország az az ország, amely önmagával határos.

– Ország, haza, szülőföld. Ön számára mit jelentenek mindezek?
– Ezt úgy fogalmaztam meg, hogy szerencsés az az ember, akinek a szülőföldje és országa egy hazában található, és szerencsétlen, akinek se szülőföldje, se hazája, csak országa van. Az ország egy értéksemleges fogalom. A hazában benne van az a többlettartalom, ami minket megemel. Én úgy élek, hogy a szülőföldem egy olyan országban található, amely nem a hazám. A hazám pedig nem tartalmazza a szülőföldemet. Ezt elég nehéz volt feldolgozni.

– Hogyan sikerült?
– Megszerettem a hazámat. Megtanultam Szent István szemével nézni. Amikor én magyar hazáról, akkor nem Magyarországról, hanem Kárpát-hazáról beszélek. Bejártam az egész Kárpát-medencét, találkoztam olyan magyarokkal, akik hasonlóképpen gondolkodnak. Rájöttem, hogy a trianoni országvesztés utáni szétfejlődés dacára a kulturális kódrendszerünk, az, ami minket önazonossá tesz, ugyanaz. Meg lehet találni a közös szót, csak akarat és nyitottság kérdése.