Világszerte gyógyítja a hangszerek királynőjét Sipos István – podcasttal

– Templomba járó családban nőtt fel, a „hangszerek királynője” hamar rabul ejtette. Mikor tanult meg orgonálni?
– A billentyűk szerelme a zongorával és az orgona kistestvérével, a harmóniummal kezdődött. Szépen lassan csúsztam át egy komolyabb fázisba, amikor már a lábaimat és a pedálokat is használtam; azt vettem észre, hogy az egyházi énekeket le tudom játszani az orgonán. Korán elköteleződtem, csak azt nem tudtam, hogy orgonista leszek, vagy a hangszer építésével lesz szorosabb kapcsolatom. Végül utóbbi lett a fő csapásirány. Az építés összetett feladat, hiszen az orgona a legnagyobb és a legbonyolultabb hangszer. Ahol annak idején a szakmát tanultam, a Fővárosi Művészi Kézműves Vállalat orgonakészítő és javítóműhelyében, nagyrészt új orgonák épültek. Menet közben kellett elsajátítani a régiek felújítását, restaurálását. A  mai napig örömmel szerelem szét, javítom, bővítem, egészítem ki, hangolom az akár 120 éves, működőképes, vagy működésképtelen hangszereket, hogy aztán megújulva adhassam vissza a közösségnek. 

– Ezt a hivatást bizony nem lehet home office-ban űzni.
– A világjárvány alatt is sokat utaztam. Vannak ugyan műhelymunkák, de legtöbbször az orgona „otthonában” dolgozom. A mostani autómat áprilisban vettem át, 22 ezer kilométer volt benne, a minap már 41 ezret írt a számláló. Sokat megyek, nem csak a határokon belül. Megfordultam már Svédországban, Norvégiában, a Felvidéken, Kárpátalján, Partiumban, Erdélyben, Bácskában is. Múlt héten a szentesi református nagytemplom hangszerén végeztem karbantartást, de Földesen is jártam, ahol hamarosan elkezdődik az idei év utolsó orgonafelújítása. A szentesi hangszer hatalmas, bő egy hónapot dolgoztam rajta, de két éve Békéscsabán, a katolikus templom orgonáját kilenc hónapig restauráltam. A javítási idő függ a hangszer nagyságától, a munka mélységétől, a rendelkezésre álló anyagi forrásoktól. 

– Volt olyan orgona, ami különösen nagy kihívást jelentett?
– Mindegyik önálló egyéniség, méreteiben, felépítésében, hangzásában is egyedi, így egytől egyig tartogatnak kihívást az orgonaépítőnek, még akkor is, ha évtizedek óta dolgozik a szakmában. A régi hangszereket kísérletezők építették, rá kell jönni, mi, hogyan javítható, és az alkatrészek beszerzése sem mindig egyszerű. Nagyjavításoknál alkotóelemeire szedem szét a hangszert. Szentesen is több ezer fúvócskát kellene újra bőrözni. 

– Miután új éltre kelt egy orgonát, le is ül elé játszani?
– Bár Gyöpös László mesterem vallotta, nem jó, ha egy építő tud orgonálni, mert félő, hogy elnagyolja a temperálást, de ebben nem értek vele egyet. Igenis, jól kell tudnom játszani, mert amikor összerakom az orgonát, ki kell próbálnom a hangzását. Az elkészült munka átadása nagyon jó érzés. Pápakovácsiban például május végén Varnus Xavér barátom próbálta ki először a Szent Anna templom orgonáját. Fenséges volt hallani a hangszert, amivel heteken keresztül közvetlen fizikai kapcsolatban voltam.

– Hogyan került Nagybánhegyesre?
– Apai nagyszüleim eredendően egy medgyesbodzási tanyán éltek, de mire megszülettem, átöltöztek a faluba, Nagybánhegyesre. Sok élményem fűződik a településhez, szülővárosomban, Budapesten már akkor nagy volt a torlódás. Hiába kaptam kerékpárt, csak akkor tekerhettem, ha a szüleim is jöttek, mert óriási volt a forgalom. Amikor lejöttem a nagymamáékhoz, két napon keresztül csak bicikliztem. Autó alig akadt, hagytak egész nap, szabad voltam. Az ezredforduló után tértem vissza, 2008 óta állandó lakosként élek Nagybánhegyesen. Egyházkarnagyi végzettségem is van, régóta kántorizálok. Tizenkét évig a battonyai katolikus templomban orgonáltam, négy-öt éve pedig a magyarbánhegyesiben játszom minden vasárnap és ünnepnap. Esküvőkön, temetéseken is közreműködök, nehéz a kántort pótolni manapság. 

– Marad szabadideje?
– A zenehallgatás a hobbim, emellett érdekelnek a nagyvilág és hazánk aktuális történései. Szívesen fejtek rejtvényt, látogatok el moziba, színházba. Szeretem a homokos tengerpartot, a mediterrán életérzést. Minden olyan tevékenység feltölt, ami értékes és előre visz. 

Elengedhetetlen a megújulás, a folytonos újrakezdés 
Sipos István 1965-ben született Budapesten, jelenleg Nagybánhegyesen él. Az orgona hangja már gyermekkorában elvarázsolta. Hangszerészként végzett, szakmai gyakorlatát az egykori fővárosi „orgonagyárban” szerezte. Legszívesebben Pierre Cochereau improvizációit hallgatja, de meghatározó élményt jelentenek számára a francia szerzők művei is, például Léon Boëllmann Gótikus szvitje. Az itthoniak közül a szívéhez legközelebb az általa '99 körül javított mezőberényi szlovák evangélikus templom orgonája áll, a külföldiek közül pedig a párizsi Notre Dame orgonája. Élete vezérfonalának, Dr. Csögl János egykori dunaföldvári plébános szavajárását tartja, miszerint „az élet legnagyobb tudománya az el nem csüggedés, a remény megőrzése, az állandó újrakezdés.”