2023.10.29. 12:51
A román megszállásra emlékeztek Csárdaszálláson
Felidézték az 1919-es román megszállás pillanatait Csárdaszálláson. A művelődési házban megtartott emlékülésen Dr. Ötvös István, a Nemzeti Emlékezetbizottság történésze, Perczel Olivér az Erőszakkutató Intézet történésze, a Fővárosi Levéltár főlevéltárosa, Szegfű Katalin szerkesztő-újságíró tartott előadást.
Balázs Gáborné Julika néni, aki elmesélte nagyapja emlékeit
Fotó: Szegfű Katalin
Nagy Zsoltné polgármester köszöntőjében elmondta, az 1919-es események idején a mai Csárdaszállás ugyan még nem létezett, de a vidék ősidők óta lakott volt, a román megszállás időszaka nehéz, atrocitásokkal teli hónapokat jelentett a helyieknek.
– Hetvenegy éve, hogy a tarcsai tanyavilágból község alakult, majd önállóvá vált mintegy 1400 lakossal. Akkoriban még csupán negyven család élt Csárdaszállás belterületén. Az ötvenes évek végétől fejlődésnek indult a falu, megépült az iskola, a művelődési ház, a posta, az orvosi rendelő, a bolt, az óvoda. A hetvenes években kitűzték az utcákat, felépültek a házak. Az idősebbek még emlékeznek arra az emlékműre, melyet a román megszálláskor tragikus körülmények között elhunyt magyar katonáknak állítottak az egykori téesz udvarán – emlékeztetett a polgármester.
Ladó Balázs, az emlékülés ötletgazdája, szervezője hangsúlyozta, az 1919 áprilisa és 1920 márciusa közötti tizenegy hónap története sűrű, a mai Csárdaszállás területén és környékén is atrocitásokkal tele időszakot jelentett. Az egykori emlékmű történetét felidézve, a falukönyvből, Makai Zsigmondtól is idézve elmondta, Magyarországon 1919 márciusában kikiáltották a Tanácsköztársaságot, ekkortól a szomszédos országok szinte minden oldalról támadásba lendültek. Néhány nap elteltével közeledtek a románok is. A háborúból hazatérő katonák egy része beállt vöröskatonának.
– A demoralizált, szétesett Vörös hadsereg 6. hadosztályának három tagját az egykori Miklovicz-tanyán (ma a csárdaszállási Petőfi utca) verték agyon puskatussal. Egészen 1967-ben megvolt a sírhelyük, később a területet felparcellázták. Sajnos a levéltári kutatásaim nem adtak részletesebb információkat, mert a gyomai, köröstarcsai, mezőberényi halotti anyakönyvi bejegyzésekben sem találhatók meg a három kivégzett katona adatai. A régi, csárdaszállási emlékműről készült fényképről viszont kivehető Békési Lajos, Fazekas Károly és Nagy Péter neve – részletezte Ladó Balázs, hozzátéve, két újpesti katonát is agyonlőttek a térségben. A vas- és fémmunkás Viszler Gyulát és Pollák Imrét 1919 áprilisában Köröstarcsán gyilkolták meg, az ő nevük már szerepel a halotti anyakönyvekben.
Az Erőszakkutató Intézet történésze, Perczel Olivér felelevenítette a megszállás körülményeit, hazánk akkori helyzetét.
– Április 16-án a román hadsereg megkapta a felhatalmazást a franciáktól, így megindították a támadásokat. Az ürügy a Tanácsköztársaság legyőzése volt, tulajdonképpen „az egész Európát megfertőző bolsevik mételyt jöttek kiirtani.” A Keleti-Kárpátok hágóin átkelve legelőször Székelyföldre vonultak be, majd a Tiszántúlra. A magyar reguláris haderőt a Vöröshadsereg magyar katonái jelentették, akik azonban folyamatosan hátráltak a háromszoros túlerővel szemben. Kisebb-nagyobb összetűzések kerekedtek, de a románok sokakat legyilkoltak, internáltak. Átlépték a Tisza védvonalát is, az atrocitások folytatódtak a Duna-Tisza közében is – összegezte a történész.
Szegfű Katalin újságíró-szerkesztő egy tragikus, több mint százéves Békés vármegyei történetet idézett fel ebből az időből. Arról a békési vérengzésről beszélt, melynek mindössze egyetlen túlélője volt, Sebestyén Sándor. A szomorú emlékeket unokája, a most 84 esztendős Balázs Gáborné üzente meg hangfelvételen.
– A román csapatok 1919. április 26-án törtek be Békésre. Fehér zászlókat tűztek ki a városban, hogy bántódása senkinek ne essen, de nem így lett. Néhány helyi „verest” bevittek egy tanyára, az ittas román tiszt az udvarra gyűjtötte őket. Volt, akire élve rágyújtották a házat, de túlélte, mert a konyhában lehasalt, amíg a tető lángolt. Aztán a vízáteresztő zsilip szélére állították a férfiakat, szuronnyal szurkálták őket és belökték a vízbe. Végül tüzet is nyitottak rájuk. A nagyapám úgy, ahogy volt, kucsmában, kabátban belevetette magát a vízbe. Az arcát elvitte egy lövés, de a szomszédjával együtt átúszott a túlpartra a nádasig. A szomszédja mindkét lábát ellőtték, jajgatását meghallva a románok kivégezték. Nagyapám hallgatott a nádasban, nagyanyám érte ment talicskával, s megkerülve a Malomkertet, a kövesúton hazavitte. Anyám akkor volt tízéves. A sortűz után a románok a Hajnal utca 12. szám alá is belőttek ágyúval, egy asszony ott is meghalt – hallatszott a régi magnófelvételen.
Sebestyén Sándor ekkor 41 éves volt, ötven évet élt még. Arca sebhelyes maradt, a szemét négyszer operálták, öregkorára már alig látott.
– A golyó a vállába, háta közepébe fúródott, mikor mosdott a lavórban, jól látszódott rajta a nyoma. Amikor idősebb korában tüdőgyulladást kapott és eszméletét vesztette, meg félrebeszélt a láztól, akkor is azt kiabálta, „jönnek lőnek, agyonlőnek.” Kárpótlást soha nem kapott semmiért – tette hozzá az unoka, Balázs Gáborné. Elhangzott, tizenheten haltak meg aznap, 20 és 53 év közötti napszámosok, földbirtokosok és az említett asszony. Emlékükre később a Békési Városvédő és Szépítő Egyesület kopjafát állíttatott.
A románok majd' egy éven keresztül fosztogattak, rettegésben tartották a helyieket. Kirabolták a házakat, összeszedték az élelmet, az aprójószágot, a népeket kizavarták a földekre dolgozni. Dr. Ötvös István elmondta, a románok pontosan tudták, miért jönnek, éhen haltak volna, ha nem fosztják ki a háború után Magyarországot.
− Országot politikai elitje még nem hagyta úgy cserben, mint az akkori Magyarországot. Károlyi Mihállyal, a hivatalban lévő magyar miniszterelnökkel az élen sorra hozták a vezetők azokat a rendelkezéseket, amik nem szolgálták a haza ügyét. Az országgyűlés feloszlatta magát, egyetlen ember sem állt fel a hon védelméért. Az elhunytak tulajdonképpen ennek a cserbenhagyásnak az áldozatai − tette hozzá.
Ladó Balázs az emlékülés végén felvetette, hogy a magyar katonáknak emlékhelyet lehetne kialakítani a csárdaszállási köztemetőben.
Ellenőrzés alatt állt a sajtó, a posta
Csárdaszálláson elhangzott, a magyarországi Tanácsköztársaság 1919 augusztus eleji bukásakor az ország tekintélyes részén a román hadsereg irányította a közigazgatást: 1919 augusztusára – a Dél-Dunántúlt leszámítva – az egész országot megszállta. Ellenőrizték a postát, a sajtót, összegyűjtötték és Romániába szállították a fellelhető javakat, a gabonatermést, az állatállományt, a közlekedési eszközöket, vasúti járműveket, gyártósorokat. A kijárási tilalom, a cenzúra, a román hadsereg erőszakos megnyilvánulása a lakosság ellenállásába ütközött, több helyen összetűzésekre került sor. Az ellenállási törekvések kudarcát azonban botozások, bebörtönzések és gyilkosságok követték. Az Antant utasításainak engedelmeskedve, a román hadsereg csak 1919. november 14-én ürítette ki a fővárost, a Tiszántúlról pedig csak 1920 áprilisában vonult ki.
