„Tartóoszlopoknak kell lennünk” – vallja Kondor Péter, a Déli Evangélikus Egyházkerület püspök, aki a mai napig Békésbe tér haza

– Életének és szolgálatának évtizedei Békés vármegyéhez kötik, bár öt éve budapesti székhellyel püspökként szolgál. Milyen gyakran van módja hazalátogatni? 

– Gyermekkoromban többször költözött a család, ahogyan orvos édesapámat ide-oda helyezték, éltem mások mellett Orosházán és Szarvason is. Szarvas ezek közül meghatározó, nemcsak azért, mert kamaszkoromat töltöttem ott, hanem mert ez a város az öntudatra és hitre ébredésemnek a helyszíne. Vallásos neveltetést kaptam gyermekségemtől, de Szarvason kapcsolódtam be önálló döntéssel az evangélikus ifjúsági közösségbe, ennek nyomán a gyülekezetbe és ott kaptam elhívást a lelkészi szolgálatra is, melyet Nagyszénáson kezdtem meg később. A leghosszabb ideig azonban nem Szarvason, hanem – immár saját családommal – majdnem 20 évig Békéscsabán éltem, és valóban rengeteg emlék, kapcsolat, barátság köt oda. Mindig öröm hazamenni, élmény a számomra. Így mondom, hogy hazamenni, akár Szarvasra, akár Békéscsabára érkezem. Szolgálati okból átlagosan kéthetente van erre lehetőségem. Békés vármegyében nagyon sok intézményünk van, ezeknek ügyei, és a gyülekezeti alkalmak szólítanak haza.

– Vallási értelemben tényleg viharsarok a Viharsarok? Ez egy nehéz terep az egyházaknak? 

–  Ezzel a fogalommal én először kamaszként a Balatonnál találkoztam és akkor kérdeztem meg a szüleimet, hogy mit is jelent. Tudjuk, hogy a huszadik századi történelemnek voltak viharai, a rendszerváltozás előtti időket nem egyformán élték meg az emberek. Az egyházzal és a vallással kapcsolatos – még a nyolcvanas években is élő – tiltást saját bőrömön tapasztaltam. De abból, amit a távolabb élők mondanak, hogy itt keményebb a szíve a népnek, és nehezebb elérni őket az evangéliummal, ebből én semmit sem érzek. Nekem Békés vármegye a természetes közegem. Igehirdetőként szószéken állva nem tapasztalom, hogy nehezebb lenne megszólítani az embereket. Mert az emberek megszólítása számomra nem pusztán azt jelenti, hogy a szószéken hogyan fogalmazok és mi hangzik el, hanem a személyes kapcsolatokban, a találkozásokban, a hétköznapi élet legegyszerűbb terein történik. A gyerekeket óvodába vagy iskolába kísérve, az autószerelőnél, sportoláskor, boltban és a hétköznapi élet más dolgaiban történik meg. 

– Az egyházvezetők bizonyára várják a tavaly őszi népszámlálás adatait a magyarok felekezeti hovatartozásáról. Ön mit feltételez, tovább csökkent az országban a magukat vallásosnak mondók száma és társadalmon belőli aránya? 

– Nem szívesen bocsátkozok jóslásokba. A korábbi népszámlálások tendenciáiból feltételezhető a csökkenés, aminek a mértékét még nem látjuk. Mi abban reménykedünk, hogy minél kisebb lesz a csökkenés. A mindennapokban az a tapasztalatom, hogy a hívek számának fogyatkozása nem egyformán jellemző minden térségre és minden gyülekezetre. A társadalom szerkezete is folyamatosan átrendeződik, hiszen van belső vándorlás országon belül. Sokan elmentek külföldre dolgozni, de hála Istennek olyat is látunk, hogy hazatérnek a fiatalok. Ám nem biztos, hogy oda térnek vissza, ahonnan elindultak. Vannak gyarapodó közösségeink. Nagyobb városokban, agglomerációban most építünk gyülekezeteket, ezeket évtizedes távlatban kell figyelni. Vannak gyülekezetek, amelyeknél nem csökken, inkább stagnál a templomba járók száma, tehát vannak új betérők is. Az azonban minden felekezetnél megfigyelhető, hogy az önmagukat valamelyik felekezethez tartozónak vallók száma jelentősen magasabb, mint a gyülekezeti alkalmakat látogatók száma. 

– Mi a helyzet ilyen szempontból a korábban evangélikus fellegvárnak számító Békéscsabával és Békés vármegyével?

– Nagyon jelentős az evangélikusok számaránya Békés vármegyében, egyes települések evangélikus alapításúak. Vannak elfogyó, leromlott állapotú templommal rendelkező gyülekezetek és vannak, amelyek ma is jelentős társadalmi befolyással bírnak. Békésben meghatározó az oktatási és a diakóniai rendszerben az evangélikus egyház. Négy nagy gimnáziumunk működik, mellette általános iskolák, óvodák, szakgimnázium, kollégiumok. A diakóniában még kiterjedtebb ez a hálózat. Az ország egyik legnagyobb diakóniai evangélikus intézménye szarvasi központtal fejti ki munkáját. A békéscsabai és tótkomlósi diakónia is jelentős, és nem csupán bentlakásos ellátást jelent, hanem a rászorulók felé egyéb alapszolgáltatásokat ad. Az egyház szolgálata nagyon erőteljesen a legkülönbözőbb formában rászorulók felé nyitott, őket kell felkarolni és az emberhez méltó élethez segíteni. Ez egy bázis, amire támaszkodunk. 

– Talán a 21. században éppen így, a szeretetszolgálatok és oktatási intézmények révén sikerülhet az egyházaknak elérniük az embereket?

–  A Krisztusról szóló örömhírt kell újra és újra elmondanunk. Ez egy küldetés, amit Jézus missziói parancsa határoz meg, amikor azt mondja, hogy menjetek el, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket és tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam. Isten szentlelkének a munkája, hogy gondolatot ébreszt, amivel megszólíthatjuk egymást a megfelelő pillanatban. Egyetlen szempillantással vagy egy kézmozdulattal létrejöhet olyan kontaktus, amely bizalmat ébreszt és nyomán egyszer valaki kérdezni fog élete válságos helyzetében. Megtapasztalja, hogy ennek a közösségnek van ereje, és megajándékozott emberré válhat, ha ő maga is odatartozik. Az egyházunk a lutheri alapokból építkezik, amelynek a lényege, hogy az egész életünk szolgálat. A jó cselekvésére vagyunk elhívva. De ebből a jóból nem az én fejemre száll dicsőség. Isten szeretetéből fakad, amihez az én szeretetem kevés lenne, nem tudnám magamtól megtenni, hanem ő cselekszi velem és általam, közben engem magamat is átformálva. Akkor jó cselekedet a jócselekedet, ha nem engem, hanem Istent dicsérik utána és a másik embernek haszna van belőle. Ez a kettő szorosan összetartozik a protestáns egyházakban.

– Pár hete rendezték meg a II. Barcasági és Királyföldi Csángó-Magyarok Zarándoklatát, amelyben önnek kiemelt szerepet szántak a szervezők. Mit adhat nekünk, anyaországiaknak és mit az ottaniaknak ez a közeledés?

– 2000-ben a Kelet-békési Evangélikus Egyházmegye esperesévé választottak, és azután erősödött meg az a szándék, hogy a Brassói Egyházmegyével testvéri kapcsolatba lépjünk. Az ilyen közeledés mindig személyes kapcsolatokból indul, látogatások erősítik és tartják életben. Most hogy már öt éve püspöki szolgálatban vagyok, és Adorjáni Dezső püspökkel szoros testvéri és baráti a kapcsolatunk. Nemrég el is határoztuk, hogy a Déli Evangélikus Egyházkerület és a Romániai Magyar Evangélikus-Lutheránus Egyház egy szerződéssel pecsételi meg az együttműködését. 
Ebbe a folyamatba illeszkedik bele, hogy meghívtak a II. Barcasági és Királyföldi Csángó-Magyarok Zarándoklatára és annak a nyitó alkalmán, Brassóban, a szász evangélikus templomban, a híres Fekete-templomban, engem kértek fel a nyitó istentiszteleten az igehirdetői szolgálatra. Az adta a különlegességét, hogy ott még soha nem volt magyar nyelvű istentiszteleti alkalom. Állami részről Kövér László házelnök úr érkezett és köszöntötte az összegyűlt evangélikusokat, akik a Kárpát-haza és a nagyvilág minden részéről gyülekeztek, hogy ott imádságban és hálaadásban legyünk együtt Isten előtt. Egy nép sorsának alakulására döntő hatással van, hogy milyen intenzíven tudnak könyörögni érte azok, akik imádkozni szoktak.

Hogy észrevegyük egymást, tartóoszlopok lehessünk a környezetünk és a ránk bízottak számára egy ilyen egyensúlyát vesztett világban. Olyan világító pontok, akiken keresztül lehet tájékozódni. Mert a kezünkben tartjuk a forrást, a Szentírást, ami nem csak egyszerűen életszabályok és morális erények felsorolása, hanem ami Jézus Krisztusról szól, őrá mutat. Isten evangéliumáról szól, aki önmagát adja nekünk, nem pusztán parancsokat és törvényeket. A teljesen megtelt Fekete-templomban 2500-an voltunk jelen, másnap 3000-4000 ember sorakozott fel a zarándoklatra. Ez egy olyan magával ragadó élmény, amely örökre meg tud határozni és irányba tud állítani. Hiszem, hogy minden személyes találkozás fontos az életünkben. Tudom, hogy a modern világ a közösségi site-okon él, de szerintem egy-egy smiley-nál és gesztusjelnél sokkal többet jelent, amikor valóban megtörténhet egy kézszorítás vagy ölelés, amiben ott van az egész ember a teljes személyiségével. Így tudjuk bátorítani egymást és tanulni egymástól.