A békéscsabai történész újra a kárpátaljai magyarokról ír

Folytatja a Kárpátalja-könyvet dr. Dányi László csabai történész, a magyarság orosz-ukrán háború alatti megpróbáltatásairól ír.

Ny. L.

Dr. Dányi László történész, újságíró /Fotó: Für Henrik/

Örökre beivódott idén február 24., Oroszország Ukrajna elleni katonai támadásának, „különleges hadműveletének” napja a pontosan öt évvel ezelőtt megjelent, még békében íródott Miért mondott le az Antall-kormány és az Országgyűlés a történelmi Kárpátaljáról? – A magyar-ukrán alapszerződés aláírása (Kijev, 1991. december 6.) és ratifikálása (Budapest, 1993. május 11.) című könyv szerzőjének agyába.

Dr. Dányi László hétkötetes békéscsabai történész-újságíró, lapunk egykori munkatársa szegedi bölcsészkari tanulmányaiból arra még emlékezett, hogy éppen február 23. a Vörös Hadsereg születésének napja, amikor 1918-ban az alakulófélben lévő szovjet-orosz hadsereg Narvánál és Pszkovnál megállította az orosz főváros, Pétervár felé előre törő német császári csapatokat. (Vlagyimir Putyin köztársasági elnök rendelkezése nyomán február 23. ma már a Honvédő Napja.)

A Kárpátalja-kötet komoly visszhangot váltott ki, Békéscsabán, a Csabagyöngye Kulturális Központban dr. Raffay Ernő történész és Herczeg Tamás szociológus (azóta Békéscsaba és térsége országgyűlési képviselője), Budapesten dr. Bíró Zoltán irodalomtörténész és dr. M. Kiss Sándor történész mutatta be.

Akkoriban dr. Jeszenszky Géza, az Antall- és Boross-kormány külügyminisztere (1990–1994) például e-mailben értesítette arról a békéscsabai történészt, hogy a budapesti ukrán nagykövet asszony, Ljubov Nepop (júliusban visszahívták állomáshelyéről) figyelmét felhívta a magyar-ukrán alapszerződés betartásának szükségességére.

Újabban az Osztrák-Magyar Monarchia legszebb, legvadregényesebb tájain, de legrosszabb anyagi körülmények között élő kárpátaljai magyarság orosz-ukrán háború alatti megpróbáltatásairól ír könyvet Dányi László.

A kutató azt is elmondta, hogy a Felső-Tiszavidék 1889 óta Kárpátalja elnevezéssel illetett négy volt vármegyéjében (Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros) élő mintegy 150 ezer főnyi magyar nemzeti kisebbség a legszervezettebb, legöntudatosabb Ukrajna valamennyi nemzetisége közül.