A csabai szakember álma egy „igazi” sportmúzeum

– Meglepődött, hogy a Viharsarki sporthistóriák című könyve nívódíjas lesz?

– Óriási meglepetés volt. Erre a díjra pályázni kellett, csakhogy én nem pályáztam. Más ajánlott be – a díjat így is meg lehet kapni. A mai napig nem tudom, ki állhat a dolog mögött. Néhány nappal a nyíregyházi díjátadó előtt Szöllősi Györgytől, a MSÚSZ elnökétől kaptam egy levelet, amelyben gratulált a kitüntetésemhez, de nem tudtam, hogy miről van szó. Ott derült ki számomra, hogy nívódíjat kapok. A 2016-os ötkarikás játékok előtt volt egy olimpiatörténeti sorozat a Békés Megyei Hírlapban. Ennek olyan jó volt a fogadtatása, hogy jött az ötlet, a Békés megyei kötődésű felejthetetlen és elfeledett sportemberekről is mesélhetnék. Egy-egy cikket írtam, de aztán összegyűlt annyi, hogy érdemesnek gondoltam könyv formájában is elkészíteni, erre a korábbi könyveim fő támogatója, Nagy László is kapacitált.

– Melyik szereplő élettörténetének kibontása igényelte a legnagyobb kutatómunkát?

– Egyik kedvencem dr. Gräfl Ödön, akit idős korában kitelepítettek Hunyára. Amikor elindult Hajós Alfréd, az első magyar olimpiai bajnok ellen, mindig megverte. Hajós azért hagyta abba az úszást, mert Gräflt nem tudta legyőzni. Az első olimpiára azért nem utazhatott ki, mert fiatal volt és nem volt mecénása, aki segítse a felkészülésben. Hajós kiment, nyert két aranyat, majd itthon az első magyar bajnokságon Gräfl nagyon megverte. A könyvben sok bizonytalan, vagy félreértelmezett tényt is igyekeztem helyre rakni. Amsel Ignácról például úgy tartják, hogy a Csabai Atlétikai Klub kapusa volt és onnan lett válogatott, de nem, ő a békéscsabai Előrében védett, vagy Henni Géza labdarúgó Szarvason született, igaz, kicsi korában elköltöztek onnan. De Mátrai Sándor sem volt kint Helsinkiben tartalékként a 4x100-as váltóval, mint ahogy azt sok helyen olvasni.

– Éppen húsz éve annak, hogy a Békés Megyei Nap (az utolsó időszakban Békés Megyei Napló) megszűnése után le kellett tennie a tollat. Nehezen élte meg azt az időszakot?

– Nagyon. Amióta megtanultam írni, azaz elsős koromtól, újságíró szerettem volna lenni. Vagy focista. Voltam kicsit focista is, valamivel tovább újságíró is. Utóbbit nagyon komolyan gondoltam, de a Békés Megyei Napló megszűnése után ez az ajtó bezárult előttem. Akkor kerültem a békéscsabai városházára és kezdtem el foglalkozni – a sportújságírás után – sportügyekkel. Az újságírás akkor tehát elveszett, de a sport megmaradt. Azért is kezdtem később újra írni, mert úgy éreztem, hogy a városnak és a helyi újságírói társadalomnak van egyfajta adóssága a régiek felé. A helyi sporttörténet, a Békés megyei kötődésű olimpiai résztvevők kutatása akkor került előtérbe.

– Mi az, amire a legbüszkébb, amit a hivatali munkája során elért, és mi foglalkoztatja még?

– A legnagyobb dolog a 2004-es női kézilabda Európa-bajnokság volt, amikor is a legjobban szervezett helyszínnek a csabait nevezte meg az Európai Kézilabda Szövetség. Büszke vagyok arra is, hogy éveken át tudtunk női és férfi kézi- és vízilabda válogatott meccseket rendezni, hogy Kemény Dénes csapata háromszor is itt volt Békéscsabán – ezt kevés vidéki város mondhatja el magáról. Nagyon jól sikerültek a „Sportolj együtt olimpikonokkal!” programjaink is, ezt jó lenne folytatni. Örülök, hogy a közelmúltban megnyílhatott a sporttörténeti kiállítás, de az én álmom az lenne, ha egy „igazi” sportmúzeummal tudnánk emléket állítani a nagy békéscsabai sportembereknek. Városi sportvezetőként – és persze szurkolóként is – óriási dolognak tartanám, ha befejeződne a Kórház utcai stadion felújítása, illetve megvalósulna az új sportaréna és sportuszoda. De ha már itt tartunk: jó lenne ismét élvonalbeli meccsekre járni az Előre-pályára. Idén száztíz éves a Békéscsabai Előre, szerettem volna elkészíteni az élvonalbeli történetét feldolgozó könyvet. El is kezdtem, de idő hiányában ennek a befejezése várat még magára. De tervben van az is, hogy folytassam a Viharsarki sporthistóriákat. Már most van legalább 10-15 nevem, akikről érdemes lenne írni.

– A legfiatalabb generáció ma már inkább elektronikus fórumokon olvas. Önnek sikerült megszerettetnie a gyermekeivel a papíralapú olvasást?

– Szerencsére imádnak olvasni. Nálunk nincs olyan név- vagy születésnap, de még karácsony vagy húsvét sem, hogy ne kapjanak könyvet. Gyakran saját maguk választják ki a kötetet.

– Úgy tudom, hogy nagyon szeret utazni. Van olyan ország, város, amit az elkövetkezendő egy-két évben célba venne?

– Ahová már többször elutaztunk a feleségemmel, az Firenze, oda szívesen visszamennénk bármikor. De hosszú a bakancslista: szeretnénk megnézni Nápolyt, Lisszabont, Barcelonát, Madridot, vagy Granadában az Alhambrát... Ez azért nem egy-két év, ennek megvalósulása hosszabb idő lesz.

Névjegy

Szigeti Csaba 1969-ben született Gyulán. Újságírói pályáját a Békés Megyei Hírlapnál kezdte, majd következett a Napi Délkelet, illetve a Békés Megyei Nap. 2002-től dolgozik a békéscsabai polgármesteri hivatalban, az utóbbi időszakban osztályvezetőként. Eddig négy kötete jelent meg: az Aranycsinálók (1999), a Pásztor című kötet (2002), az Egy város, ötkarika, ezernyi történet (2017), valamint a Viharsarki sporthistóriák. Az előbbi az Ezüstgerely-pályázaton különdíjas lett, az utóbbit pedig a MSÚSZ Nívódíjban részesítette.