Gyarmati tűzoltóparancsnokból végül afgán hadügyminiszter lett

Mindezt Béres-Berényi Dorottya mesélte el, aki az egész történetet korabeli újságokból derítette ki, amit azóta is az egyik legérdekesebb kutatásának tart: – Az egész még két évvel ezelőtt kezdődött, amikor a magyar ősökkel bíró Betty Farkas-Hart segítséget kért a dédapja, Farkas András utáni kutatásához. Betty és családja már az Egyesült Államokban él, és nem tud magyarul, de nagyon érdekli a származása, a családja története. Az érdeklődés a nagyapjától ered, aki jelenleg Franciaországban él, de Szegeden született 1927-ben. A nagypapa egész életében édesapja után kutatott. Nem volt igazán emléke róla, fotók sem maradtak fenn, ezért elkezdte kutatni családjuk eredetét, hátha közben fény derül apja sorsára is.

Béres-Berényi Dorottya végezte el a kutatást

Kiderítette, hogy Farkas András eredetileg egy erdélyi kis faluban, Fugadon született, részt vett az első világháborúban, detektívként dolgozott Szegeden, majd Füzesgyarmaton tűzoltó lett. Az ezt követő időszak azonban elveszett, többet nem tudott kideríteni a férfiról. – Mikor segítséget kért, innen indultam, és lényegében, ami kiderült Farkas Andrásról, az az Arcanum ADT adatbázisában található, kutatható újságcikkekből származik – részletezte a kezdeteket Béres-Berényi Dorottya, aki amellett, hogy családfakutatással is foglalkozik, angoltanárként oktat általános iskolásokat Hódmezővásárhelyen.

Katonaként szolgált az afgán hadseregben

Elmondta, hogy a dédapa egy igazi kalandor volt. Farkas Andrást a korabeli írások alacsony, erős emberként jellemezték, akinek „fékezhetetlen, vad természete nem ismert határt.” Már 17 éves korában elszökött otthonról, és tengerésznek állt, majd kitört az első világháború, és átkerült a szárazföldi haderőhöz. A háború során orosz hadifogságba esett, ahonnan megszökött, majd hónapokig vándorolt. Ekkor eljutott Afganisztánba is, ahol végül öt évet töltött. Részt vett az angolok elleni harcokban, és állítólag az afgán hadseregben is teljesített szolgálatot. Ez alatt az öt év alatt megismerte az afgánok szokásait, erkölcseit, kiismerte viselkedésüket, és még a nyelvüket is tökéletesen megtanulta. 1920-ban, mikor már honvágy gyötörte, visszatért Magyarországra, majd Szegeden detektívként helyezkedett el. 1924-ben összeházasodott egy gyomai lánnyal, született két gyermeke, majd családjával Füzesgyarmaton telepedett le, ahol tűzoltóparancsnok lett. A nyugodt családi élet azonban nem volt számára elég, kalandvágya nem csillapodott és nem hagyta nyugodni.

A magyarok őseit kutatta a törzsek között

1928 októbere körül ismét kiutazott Afganisztánba, ezúttal azért, hogy „a magyarok őseit kutassa” az afgán törzsek között. Pár hónappal az indulása után azonban kitört a polgárháború Afganisztánban, és így nem tudott bejutni a forrongó birodalomba. Hónapokig kóborolt a környező országokban. A pénze hamar elfogyott, és lerongyolódva, éhesen, sokszor gyalog, betegen vándorolt a vad vidékeken, hátha talál egy rést a határon. Hihetetlen és szenvedéssel teli út volt ez, melyről magyarországi ismerőseinek küldött leveleiben számolt be.

„Rettenetes hosszú utat tettem meg, olyat, melyre otthon nem számítottam, tudniillik kitört az afgán forradalom, és én, mint egy bujdosó betyár jártam a Himaláját, a Pamírt, rettenetes hóban, hidegben, célom lévén az Afgániába való bejutás.”

Mindenhol bolondnak nézték a határvidéken

Kóborlása eleinte Belu­dzsisztán (Pakisztán) rettenetes hegyein, úttalan útjain, sivatagjain keresztül vezetett, miközben kereste a helyet, ahol a céljához juthatna, de sajnos ez egy jó ideig még nem sikerült. A határvidékeken mindenhol bolondnak nézték, hogy európai létére „egy forrongó darázsfészekbe” törekszik. Egyre inkább elkeseredett, rátört a csüggedés, a honvágy, melyről így írt: „Köpenyembe burkolóztam, leheveredtem a pislákoló tűz mellé, és elérzékenyülve gondoltam Füzesgyarmatra, az ott töltött kellemes órák szép emlékei megelevenedtek lelki szemeim előtt.”

Bolyongásai során eljutott Perzsiába (Irán) is, ahol első éjszakáját egy csendőrőrsön töltötte három perzsa csendőr társaságában. Nem jött álom a szemére, félt, ha elalszik, kirabolják, vagy megölik. Az egyik csendőr a kenyérzsákja mélyéről elővett egy pipát és ópiumot, mellyel Farkast is megkínálta, a kábult álomban pedig itt is előjött az otthon, a család hiánya, illetve a füzesgyarmati tűzoltóévek emléke. Erről az élményéről levelében az alábbiakat írta:

„Kínál engem is, nem merek hozzányúlni, de ajánlja, jól fogok aludni és én nekifogtam, szívtam, szívtam sokat, sokat s percek múlva elhagyott a gond, a bánat, a holnap, csak szépet, kedveset láttam, otthon éreztem magamat, otthon, kis meleg szobámban, feleségem mellett, hallottam kicsinyeim csacsogását s én nevettem, boldog voltam, a világ legboldogabb embere, künn a vadonban a rablók fészkének nevezett völgykatlanban, hideg, ólmos esőben, elhagyatottan, fáradtan, én szegény vándor künn a nagyvilágban. Nevettem, örültem, mert örülni kényszerítettek. Jön az álom, amely minden ópiumpipázás után elmaradhatatlan s én köpenyembe burkolódzva tovább nézem a tüzet, a parazsat s láttam magam rohanó tűzoltószeren vágtatni, hallottam a riadót s én felugrom, mintha otthon álmomból keltett volna ki a vészharang zúgása s nekiindultam a semminek, rettenetes erőt éreztem izmaimban, s ha akkor a félvilággal kellett volna szembeszállnom, megtettem volna…”

Az uralkodó kegyeit is elnyerte ténykedésével

Végül eljutott Afganisztánba, ahol a forradalom során a fejedelmek uralkodása olyan gyors tempóban váltakozott, „mint ahogy az úriemberek a fehérneműiket váltani szokták.” A harcokban a korabeli cikkek alapján Farkas András is bátran helytállt. A felkelés sikeres volt, az afgán uralkodót (Amanullah kánt) elűzték a felkelők, és végül a győztes, új uralkodó (Mohammed Nadir Shah) az új kormányában Farkas Andrást hadügyminiszterré nevezte ki hálája jeléül. Már csak egy dolog hiányzott a boldogságához: hogy a családja is kövesse őt Afganisztánba, és ott együtt új életet kezdjenek, ám ez végül sosem valósult meg.

– 1933-ban az afgán királyt meggyilkolták, és Farkas Andrásnak nem volt tovább helye Afganisztánban. Nem tudjuk pontosan, mi történt ezután vele, de a Magyar Közlönyben megtaláltuk, hogy 1949-ben holttá nyilvánították. Utolsó ismert lakhelye Kermansah (Irán) volt. A legtöbb cikket a Kis Újság, a Békésmegyei Közlöny és a Szegedi­ Új Nemzedék újságokban találtuk. Betty 92 éves nagyapja könnyes szemmel olvasta édesapja­ távoli­ országokból küldött leveleit­, és végre egy fényképük is lett a kalandor­ Farkas Andrásról – zárta a történetet Béres-Berényi Dorottya.

Gyomai lányt vett feleségül

A múlt század húszas éveinek elején, a nemzetgyűlési választások idején több szegedi detektívet is átvezényeltek Gyomára, köztük Farkas Andrást is – derült ki a korabeli Szegedi Új Nemzedék egyik írásából. A cikk szerint a férfi a településen megismerkedett a helyi Mácz gyógyszerész Sárika nevű leányával, akivel végül összes is házasodtak. Ezt követően a pár a leány füzesgyarmati birtokán élt. Az írás a családdal kapcsolatban még megemlíti, hogy amikor a férfi elutazott a távoli Afganisztánba, a feleség a két kisgyermekkel visszaköltözött Gyomára, a Petőfi utcába.

Hősként viselkedett a mozitűznél

Tűzeset történt a füzes­gyarmati moziban – ezzel a címmel tájékoztatott a Kis Újság 1928. június 15-én, pénteken. Az írás szerint az előző hét vasárnapján már javában folyt az előadás, amikor a vetítővásznon lángnyomok jelentek meg. A mozi tele volt, a közönség pedig nyugtalankodni kezdett, de az előadáson jelen lévő Farkas András és még két tűzoltó azonnal cselekedett: a tűzoltóparancsnok nyugodt távozásra szólította fel a közönséget, valamint biztosították a területet. A lap megjegyzi, a füzesgyarmati közönség példás fegyelmet tanúsított.

Ezalatt hozzáláttak a tűz oltásához a teremben lévő oltókészülékkel, ami nem volt könnyű, mert a vetítőgép már teljesen áttüzesedett, a mérges gázokkal teli füst pedig az egyetlen ajtón keresztül a terembe tódult. A tüzet végül eloltották, Farkas parancsnok azonban az oltás közben belélegzett mérges gázoktól rosszul lett. A tudósítás így záródik: „Füzesgyarmaton a legnagyobb hálával és elismeréssel beszélnek a tűzoltóság szakavatottságáról és éberségéről, amely nélkül ki tudja, milyen szomorú események következhettek volna be a mozitűz alkalmával.”