Az emberi kapcsolatok fontosabbak az érmeknél, vallja a szeghalmi művészeti vezető

– Nincs Szeghalmon rendezvény mazsorettek nélkül? 
– Gondolkodnom kell, de szerintem tényleg nincs. A legfontosabb programokon részt veszünk, ahova hívnak minket, oda szívesen megyünk. És ahol mazsorettek szerepelnek, ott sokan gyűlnek össze. 

– Hogyan emlékszik a kezdetekre? 
– Akkoriban Kiss Tamás volt a Szeghalmi Ifjúsági Fúvószenekar karnagya. Mindketten a Vigh Matild Általános Iskolában tanítottunk, és hazajött Kiskunfélegyházáról, egy fúvószenekari találkozóról, és mondta nekem, hogy látott mazsoretteket, és hogy én ezt meg tudom csinálni. Kérdeztem, hogy mi az a mazsorett, mert addig nem hallottam róla, mire azt felelte: lányok járkálnak összevissza. Aztán szerzett egy kazettát, a felvételen láttam, hogy egyforma ruhában rendgyakorlatokat végeznek, és mivel azok közel álltak hozzám, reméltem, hogy nem fognak majd ki rajtam. Az általános iskolában rengeteg lány volt, így belevágtunk. Gyorsan fel kellett venni a tempót, mivel a szeghalmi a megye egyik legjobb zenekarának számított, és meghívták egy legós csúcsfelállításra Budapestre. Őket kérték fel, de Kiss Tamás mondta, hogy mennek velük mazsorettek is. Akkor volt a lányokon először az egyenruha és a csizma is, a szereplésünket pedig élő adásban közvetítette a tévé. Óriási érdeklődés indult irántunk, majd részt vettünk az országos mazsorett-táncversenyen is. Akkor derült ki, hogy egészen remek formációk vannak itthon. Csak lestünk. Több mint húsz csapat mérettette meg magát, és szurkoltam, hogy ne legyünk utolsók, nehogy elvegyék a gyerekek kedvét. Meglepetésre az öt nagy csapat mögött, a hatodik helyen végeztünk, pedig akkor még egy forgatást sem tudtunk­. 

– Aztán a későbbi években többször meg is nyerték a versenyt. 
– Láttuk, hogy nagyjából mit csinálnak a többiek, és mire hazaértünk, már tudtuk a forgatások egy részét. Magunk kísérleteztük ki a dolgokat, kreatívak voltak a gyerekek, kitaláltuk, hogy ha valamit lehet vízszintesen, akkor azt lehet függőlegesen is, ha lehet magunk előtt, akkor magunk mellett is. A kezdeti években mindenki a saját gondolatai szerint dolgozott, aztán megalakult a Magyar Fúvószenei és Mazsorett Szövetség, létrejött a mazsorettes szekció is, és irányítva jöttek a versenyek, a fesztiválok. Érdekes azonban, hogy a mazsorettnek még mindig nincs irodalma. Megvannak a kötelező elemek, amelyekhez hozzátesszük a saját ötleteinket. Ez a nehézsége és a szépsége is egyben, hogy alkothatunk. 

– Mire volt szükség ahhoz, hogy 30 év után is legyen Szeghalmi Mazsorett Együttes? 
– Közhelynek hangzik, de kitartás, szorgalom, munka, no meg szerencse, de ahhoz tudás is kell. A megjelenésünk és a stílusunk miatt annyira megtetszettünk egy budai vári fellépésünk után, hogy megesett, hamarabb kaptunk szereplési lehetőséget Budapesten, mint a környékben. Elképesztő helyekre jutottak el a gyerekek, a Kongresszusi Központtól kezdve a Pólus Centeren át a Westendig, egy színpadon szerepeltek Samantha Foxszal, többször jártunk a francia Riviérán, volt, hogy külföldön csak miattunk hangzott el a magyar himnusz, és lobogott a magyar zászló. Elhitték nekem a gyerekek, hogy a munkának meg lesz az eredménye, és ehhez nem is kellett vér meg veríték. Mindig azt mondtam, hogy legyünk készen, és ez így van ma is. Ha valaki szól, hogy holnap menni kell, össze tudom szedni a csapatomat. A lehetőségek pedig jönnek. 

– Mire a legbüszkébb? 
– A sikernek kemény ára van, ami nem büszkévé, hanem alázatossá tesz. Rengeteg mindent elértünk, de a csillogó érmeknél fontosabbak az emberi kapcsolatok. Ezek a gyerekek a mai napig barátok, segítenek egymáson. A mi specialitásunk pedig az volt, hogy a lányok mellett voltak fiúk is, testvérként szerették egymást, a próbákon kívül is összejártak. Ha valami tényleg örömmel tölt el, akkor az az, hogy közösség született. Emellett az, hogy sikerült elhitetnem a gyerekekkel, hogy a munkának van értéke, mert az eredmények ezt igazolták. Az, hogy megérte tisztességesnek lenni, mert amit adtunk, annak többszöröse jött vissza. Soha nem tűztem ki lehetetlen célokat, és mindig alázatosan, szerényen mentünk a versenyekre, mert vallom, hogy nekünk a munkával kell kitűnnünk. 

– Miért szeretnek mazsorettre járni a lányok? 
– Mindig csak annyit mondanak, hogy azért, mert jó. A szereplések után is megbeszéljük, hogy milyen volt, és azt mesélik, hogy jó volt fellépni, hogy kedvesek voltak az emberek. A volt tanítványok örültek, hogy volt egy szabályrendszer, hogy tudták, mihez tartsák magukat. Következetes voltam mindig is, nálam nincs kivételezés. Szeretem őket, de fogni is kell a gyerekeket, különben szétfolyna minden. Pedig semmi eszköz nincs a kezemben, csak a dicséret. 

– A három évtized alatt sem lankadt a lendülete, a lelkesedése. 
– Nem. Megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan, elképesztő érzés, amikor azt látom, hogy mosolyognak fellépés közben, miután sikerült megcsinálniuk egy kihívást jelentő gyakorlatot, hogy a szereplés végén összeborulnak. Ez a valami. Gépzenére dolgozunk, ugyanakkor az élő zenének varázsa van, az az igazi, amikor ott van húsz-harminc fúvós mögöttük. Olyankor mindenki boldog: azok, akik benne vannak, a szülők, a nézők. És mindannyiukban ugyanaz motoszkál: egyek vagyunk. 

Névjegy

Macskinné Pór Erzsébet Téglásról, Hajdú-Bihar megyéből származik. Debrecenben, a tanítóképző főiskolán szerzett diplomát, 1987-ben került Szeghalomra, az akkor Vigh Matild Általános Iskolába, ahol testnevelést is oktatott. Később mazsorettoktatói és gyermektáncoktatói végzettséget ugyancsak szerzett. Lánya, Zita táncművész, balettet és mazsorettet oktat a fővárosban; fia, Dávid pedig trombitaművész, zenekarokban játszik, saját csapatával is járja az országot.