Négy őrült menni Montenegró

Felföldi Sándor, a túra ötletgazdája, motorja, Boros László Attila, Ember József és Gazsó Krisztián különleges tájakon, például bácskai kukorica- és napraforgóföldek és a Duna-Dráva delta vízvilága mellett elhaladva, dombokon, hegyeken átkelve érte el úti célját.

Az önmagát csak Great Crazy Balkan Tour, alias Négy Örült Go Montenegro névvel aposztrofált csapat az első napon Gyuláról Battonya és Makó érintésével Palicsig tekert, ahol a gyulai pálinkaverseny egyik győztese, Bóni László vendégszeretetét élvezhették. Már ekkor is volt néhány nem mindennapi látványosságban részük, bár ezekre előzetesen aligha számítottak. Makó-Rákosnál például egy enyhén illuminált robogós elnézett egy kocsma előtti nagy kanyart, és fejjel beleszállt a vendéglátóhelyen éppen italozgató vadászok terepjárójába. Baja ugyan nem esett, de a szondán 1,8-as alkoholt fújt később.

A második napon Szerbia bácskai részein haladtak tovább, ami csodálatos élményt nyújtott. A földek pompáztak a kukoricától és napraforgótól, az emberek pedig kedvesek voltak. Miután átkeltek a határon Horvátország baranyai térsége köszöntött rájuk: bájos magyarlakta falvakon keresztül fordultak Eszék felé. Meglepetésként ugyan nem hatott, de mégis furcsa összehasonlítást jelentett számukra, hogy a területen még a legkisebb falvak között is tökéletes volt az út. Eszéken előbb szállást kerestek, majd egy rózsaszín és magenta színekben pompázó étterem tulajdonosánál sikerült némi eurót kunára átváltaniuk.

Ezután, már másnap a bosnyák határ irányába kerekedett fel a kis csapat. A szakasz megtétele során átlátható, lyukas taposóráccsal fedett hídon kellett átsétálniuk a 30 méteres mélységben kanyargó Száva folyó felett.

Boszniában egyébként az utak szintén jó minőségűek, ellenben rengeteg a be nem fejezett ház és rom, melyeket általában óriási gaz vesz körül. Ezeknek a közelébe sem érdemes menni, mert sok körül ma is éles aknák várják az egyszer talán hazatérő tulajdonosokat.

A negyedik napon, a Banja Luka-n való áthaladás után a Vrbas folyót is érintették.

– Olyan bámulatos szurdokban tekereg óriáskígyóként az út, amelyet ritkán láthat az ember még a National Geographic-on is. A százméteres függőleges mészkőfalak közé bevágta magát a Vrbas — fogalmazott Boros László Attila.

Az ötödik napon szinte kézzel-lábbal kapaszkodtak fel egy 1100 méteres Makljen hágóra. Már pozitívumnak számított, amikor az emelkedő nem tíz-, hanem csak nyolc százalékos volt.

A hatodik napon gyakorlatilag egy felhőből indultak lefelé 53-60 kilométeres maximális sebességekkel gurulva.

– A tájra nehezen találja az ember a szavakat, amikor egyszerre lát rá egy csillogó vizű tóra és körülbelül négy-öt falura hegyek ölelésében — folytatta az elbeszélést Boros László Attila.

A Neretva völgyében türkiz vizű folyó, hatalmas hegyek és óriási panorámák fogadták őket. Mostarban a régi Neretva hidat „megszállták” az amerikai és japán turisták.

A hetedik napon a szemhatáron feltűnt az Adria.

– Végeláthatatlan szőlőültetvény és a háttérben a tenger — fogalmazott az odafelé vezető út utolsó napjáról Felföldi Sándor. — Végre elértük, s már „csak” követni kellett a víz vonulatát.

Az „ezerfokos” hőség és a tülkölő autók tömege kissé nehezítette a helyzetet, de Dubrovnik látványa sok mindenért kárpótolta őket.
Gyulára már a kísérőautóval tért haza a kis csapat az érintetlen Montenegrón, a Tara folyó völgyén keresztül, mely a világ második legmélyebb kanyonja.