A lágy művészet harcosának nevezik Varga Imrét

A nemzetközi mezőnyben közülük a legeredményesebbnek Varga Imre számított. Nem csupán azért, mert a „megyeiek kö­zült” ő az egyedüli, aki három olimpián is képviselhette a magyar színeket, hanem mert rajta kívül egyetlen viharsarki cselgáncsos sem nyert a világversenyeken hat érmet. Ezek közül az egyik pedig a honi dzsúdótörténelem első világbajnoki medálja! Bár Nagyszénás település valami oknál fogva nem említi jeles személyiségei között Varga Imrét, bátran tehetné. Hiszen – ha már a sportolókat tekintjük – a labdarúgó Mátrai Sándor mellett ő is világklasszisnak számított. Hogy világklasszis volt, nem légből kapott állítás. A dzsúdó őshazájában, Japánban mondták róla a szakemberek.

Varga Imre 1945. augusztus 19-én született Nagyszénáson. Egy ötgyermekes család legifjabb tagjaként. Az édesapa földműves volt, de kuláknak minősítették, s lesöpörték a padlást… Ha nem akartak éhen halni, be kellett lépni a termelőszövetkezetbe. A szülők be is léptek. Sőt a nyolc általánost követően Imre is ott dolgozott. Reggeltől estig a földeken. Alig múlt húsz, amikor bevonult Szegedre katonának. Birkózni kezdett, a Szegedi VSE reményteljes szabadfogású versenyzője volt, ám áthelyezték Bajára. A sportot mindenképpen folytatni szerette volna, csakhogy új állomáshelyén csupán cselgáncsozni lehetett. Varga tehát – jobb híján – lement a Bajai Fatömegcikk SE edzéseire, s akkor még aligha gondolta, hogy ez egy életre szóló szerelem lesz. 1968-ban az egyik versenyen felfigyelt rá Króner Ferenc, a Bp. Spartacus edzője, s csapatához hívta a már ekkor is bivalyerős fiatalembert. Leszerelés után a fővárosba is költözött, s megkezdődött ellentmondásokkal, nagy sikerekkel és nem várt kudarcokkal teli pályafutása.

Varga Imre már ’68-ban magyar bajnok lett csapatban, s a nemzeti válogatottba is meghívást kapott. Bár voltak kisebb-nagyobb megszakítások, tizenkét éven át képviselte Magyarországot nehézsúlyban, és olykor az abszolút kategóriában a nemzetközi viadalokon.

Pedig szinte reménytelenül későn, 22 évesen kezdte el a dzsúdót. – Az elején kisegített a birkózásból hozott tudásom, a lelkesedésem, a belülről szinte égető tűz – fogalmazott Varga jó tíz évvel később. – Azután inkább csak az előnyeit élveztem a késői kezdésnek. Nem égtem ki. Épp olyan örömmel és tűzzel készültem minden versenyemre, mint annak idején. Hittem, hogy harmincon túl is a csúcsra lehet jutni…

S milyen igaza volt! Nagyobb nemzetközi sikereit akkor érte el, amikor mások már rég szögre akasztják a dzsudogit, a cselgáncsozók öltözékét.

De vissza a kezdetekhez! Alig kétévnyi dzsúdózás után már az ország legjobbjai között emlegették. Aztán egy újabb év, és Európában is letette a névjegyét: ötödik helyen végzett az 1971-es göteborgi Eb-n.

„Minek köszönhette ezt a viharos fejlődést? Elsősorban páratlan fizikai képességeinek: iszonyatos erejének és a súlyát meghazudtoló gyorsaságának – vonta meg a szakmai következtetést a Képes Sport szakírója. Majd így folytatta:

– Ám a siker másik összetevője, a technika hiányzott még. Hosszú, keserves, sokszor reménytelennek látszó munka kezdődött; hullámvölgyekkel, válságokkal, a hatalmas erő mellé a technika elsajátításáért. Ennek volt betetőző állomása a japán „tanulmányút”. Az eredmény: a londoni Európa-bajnokságon kiharcolt harmadik hely.

1974-et írtunk már ekkor. S valóban. Ennek a japán túrának kulcsfontossága volt Varga pályafutásában. Egyrészt túl voltunk a kudarccal végződött müncheni olimpián (egyetlen mérkőzés, vereséggel), melyet követően kitették a válogatottból, leírták. S akkor jött ez a japán lehetőség.

„A japánok csakis azért a legjobbak a világon, mert mindenkinél többet és jobban dolgoznak – fogalmazott. A dzsúdót a japánok lágy művészetnek nevezik, ám ha a sportágra csak így tekintenénk, nem lennének sikerek. Természetesen a tradíciók rendkívül fontosak, egy keleti sportágban különösen, de az eredményekhez ennél több kell. Elsőként Szabó Ferenc ismerte ezt fel. A válogatott dzsúdós kijelentette: ha a japánok nyolc órát edzenek, mi kilencet fogunk!

– Nekiálltunk a kemény fizikai munkának – nyilatkozta 1978-ban a Képes Sportnak Varga. – Súlyt emelni, futni, úszni, naponta háromszor edzeni. Kezdetben kinevettek, gúnyolódtak, különcködőknek tartottak minket, de az eredmények bennünket igazoltak.

Olyannyira, hogy a ’74-es londoni Európa-bajnokságon történetünk hőse bronzérmet nyert, majd egy évvel később az 5. helyen végzett a bécsi világbajnokságon. Következett a montreali olimpia – nagy reményekkel. És egy újabb csalódással. Ezúttal két mérkőzés adatott meg a játékokon. Az elsőn az Európa-bajnok (négy évvel később olimpiát nyert) német Lorenzet győzte le, ám a másodikon vereséget szenvedett (az ellenfél a végül bronzérmes koreai Jae-Ki Cho volt), és kiesett. A sporttörténelem ismételte önmagát, Varga Imre ismét kegyvesztett lett. El kellett gondolkoznia: 32 éves, s a nagy álma még mindig nem teljesült. Ám nem volt hajlandó ebbe belenyugodni. Mindent feltett egy lapra, s vállalva a kudarcokat, megalkuvás nélküli felkészülésbe kezdett.

S ennek meg is lett az eredménye: 1977-ben Helsinkiben rendezték az Eb-t. Remekül ment a dzsúdó. Olyannyira, hogy a nehézsúlyúak döntője előtt már szinte mindenki biztosra vette Varga aranyérmét. Fantasztikus formában volt, az olimpiai bajnoki címet védő, előtte három éven át veretlen szovjet Novikovon keresztül vezetett az útja a fináléba. Ahol azután egy olyan hollanddal került szembe, akit addig mindig legyőzött.

– Megindítottam a dobást, de kicsúszott a kezemből. Megbillentünk, rámomlott a maga 160 kilójával. A földharcban pedig fojtással nyert – emlékezett vissza a viharsarki dzsúdós. Korántsem mellesleg az ezüst mellé az abszolút kategóriában bronzérmes lett!

Egy évvel később egy újabb Eb-bronzéremmel gazdagodott Varga Imre, a brüsszeli Európa-bajnokságon csak a végső győztes, a világbajnok francia Jean-Luc Rougé tudta megállítani. Majd következett a párizsi világbajnokság, amelyen a 188 cm magas és 120 kg súlyú magyar úgy lett harmadik helyezett, hogy előtte – többek között – a 172 kg-mal mérlegelt Alekszej Tyurint (szovjet) kellett legyőznie. A sikeres leszorítás pedig azt jelentette, hogy Varga Imre megszerezte a magyar dzsúdósport első világbajnoki érmét!

A moszkvai olimpia évében, májusban, Bécs rendezte az Eb-t. S milyen az élet: mindig ad új esélyt. A döntőbe jutásért azzal a holland Adelaarral kellett mérkőznie, aki 1978-ban az aranyért vívott csatában legyőzte őt. Ezúttal Varga nyert, s készülhetett a döntőre. Ahol pedig azzal a Tyurinnal került ismét össze, akit Párizsban megvert. Most a szovjet örülhetett. Csak utólag derült ki, hogy Varga sérült csuklóval és törött lábujjal lépett tatamira. Az Eb-ezüst így is szép reményekkel kecsegtetett a moszkvai olimpiára. Ahol a sorsolás is kedvezően alakult. A kuvaiti versenyző ellen nem lehetett gond, de az addig ugyancsak teljesen ismeretlen észak-koreaival már nem bírt. Az érem esélye ismét elúszott… Ebben bizony több volt, sokkal több! Jelzi: két hónappal később Varga újra országos bajnoki címet nyert. Azt az Ozsvár Andrást győzte le, aki Moszkvában az abszolút kategóriában bronzéremig jutott… Varga Imrének ez immár a 12. ob címe volt, s ezzel minden idők második legeredményesebb dzsúdósává vált (az első a békéscsabai Kristóf János, 13 aranyéremmel).

Hiába a csalódás, a dzsú-dótól nem tudott elszakadni. Folytatta tovább a Spartacusban, s edzőtársként segítette a válogatott felkészülését. Megszerezte a Testnevelési Főiskolán az edzői diplomát, hogy azután szakvezetőként is maradandót alkosson! Ami neki nem sikerült, azt tanítványai elérték: Tolnai László 1990-ben Frankfurtban Európa-bajnok lett, Dubovszky István Szöulban olimpiai ötödik, de Molnár Lajos Eb-bronzérme (1982, Rostock) sem épp szégyellni való teljesítmény…

Egy őszi meleg napon, 2011. szeptember 18-án Varga Imre a budapesti utcán rosszul lett, szívinfarktust kapott. A helyszínen vesztette életét. Hamvait egy héttel később szülőhelyén, Nagyszénáson temették el, a szeretett szülőkkel egy sírba. Édesapja mindig nagyon büszke volt fia sportsikereire. S talán van is valami szimbolikus abban, hogy 1981-ben, Imre fia sportpályafutásának befejezését követően hunyta le örökre a szemét…

Abban a tudatban, hogy legifjabb gyermeke a világbajnoki bronzérme és az Európa-bajnoki medáljai révén Békés megye valaha volt legsikeresebb dzsúdósa volt, súlycsoportjában minden „valamirevaló” cselgáncsost legyőzött legalább egyszer. A dzsúdó őshazájában, Japánban hihetetlen tisztelet övezte. A lágy művészet kőkemény harcosa volt.

Nem hirdettek bajnokot

A magyar dzsúdósport történetében egyetlen alkalommal fordult elő, hogy bár az országos bajnokságot megrendezték, valamely kategóriában nem hirdettek bajnokot. Ez 1977 no­vemberében történt, a nehézsúlyúak fináléját Varga Imre és a békéscsabai Petrovszki Mihály vívta. A viharsarki viadal tényleg viharosra sikeredett. A két, nemzetközi szinten is magasan jegyzett dzsúdóka gyakorlatilag összeverekedett a tatamin, ezért két intést követően mindkét versenyzőt leléptették, így abban az évben bajnok nem volt, csupán két ezüstérmes. Az abszolút kategóriában azután szerencsésen elkerülték egymást, a végső győzelmet ott Varga Imre szerezte meg.