Békési otthonában nyitotta meg kiállítását Püski Sándor - Galériával

Az esemény kezdetén Hevesi Imre zenélt a látogatóknak, aki Zorán Az ünnep című dalát adta elő. Ezt követően Püski Sándor különleges módon mesélt az életéről, annak fordulópontjairól, a kiállításról.

– Egy sztorit szeretnék elmondani egy kisfiúról, aki Budapesten született, egészen hamar lekerült Békésre, és a képei által bejárta majdnem az egész világot. Ez az én történetem – mondta a grafikusművész, aki elárulta, édesapja mindig nagyon kemény, határozott és karakán volt vele. Amikor megkérdezte, hogy mi szeretne lenni, az akkori fiatalember azt válaszolta, hogy a színész, a rockgitáros vagy a rajzoló és festő hivatást választaná legszívesebben. Az édesapja hamar úgy döntött, hogy ipari iskolába íratja fiát, hogy kitanulja a szobafestő-mázoló szakmát. Ekkor jelent meg élete első mentora, Diviczkiné Magdi néni, aki a szárnyai alá vette, a művészi hivatás irányába terelte. Később Szegedre, a Tömörkény középiskolába került. A Tisza-parti városban kitárult a világ, tanulás közben egy olyan miliő vette körül, amely élete legszebb időszaka volt. Háromszor jelentkezett a főiskolára, ahová már akkor is nehéz volt bekerülni, közben megismerkedett későbbi feleségével, Pannikával, behívták katonának, és a katonaság végén a felvételije is sikerült. Azonban úgy döntött, hogy inkább itthon építik közös életüket. 

Hazatérése után a Kner nyomdában dolgozott, ahol szintén nagyon szép éveket töltött, és megtanult mindent, amit az iskolában nem. Külön kiemelte Gécs Béla, a legendás nyomdász, tipográfus, tervezőgrafikus szakmai segítségét a fejlődésében, aki szintén jelen volt a pénteki tárlaton. 

– A ’90-es évek kezdetén egyre kacsingattam afelé, hogy a képeimmel elindulok a világba. 1989-ben ezt meg is tettem tizennégy képpel a kocsimban, vagy a hónom alatt Svájcban, és elkezdődött a kiállítások sorozata. Nagyon sok emberrel megismerkedtem, felkéréseket kaptam Genfbe, Zürichbe, majd a világ majdnem minden részére – emlékezett vissza. – Ez az egész bizonyos értelemben nagyon elgondolkodtató. 1994-től jött egy nagyon jó időszak, de ilyen helyzeteket nagyon kell tudni kezelni, én viszont nagyon nem tudtam. Eltelt pár év, azt hittem, minden megvan, amire a családommal szükségünk van, de jött a pofon, és elmúlt minden. Elmaradtak a felkérések, a támogatók. Ezt újra kezelni kellett, kezelni egy lelki válságot, és újra el kellett kezdeni mindent felépíteni. Sok nagyon nehéz időszakunk volt, de ami nem öl meg, az megerősít. Ez az egész kiállítás arról is szól, hogy mindez továbbra is működni fog.