Bebizonyították, hogy a több néha tényleg több

Látványos, abszurd, vicces, groteszk, elgondolkodtató – talán ezek a jelzők azok, amik a darab közben és után is átcikáztak a fejemen. A Gyulai Várszínház, az Aradi Kamaraszínház és az Aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház közösen mutatta be Tom Stoppard 1966-ban megjelent darabját Gyulán.

A mű érdekessége, hogy hiába a Hamlet köré épül, egy csavarral nem Hamlet vált főszereplővé, hanem a drámából kevésbé ismert mellékszereplők, Rosencrantz és Guildenstern. Claudius király udvaroncai azt a feladatot kapják, hogy férkőzzenek Hamlet közelébe, és kémkedjenek utána. És bár a cselekmény a Hamletből megszokott alapmederben halad előre, a megváltozott nézőpont miatt mégsem egy tragédiát, hanem egy vígjátékot láthattunk, mély, filozófiai kérdésekkel és abszurd helyzetekkel tűzdelve.

Elmondhatatlanul sok elem elfért ebben az előadásban, a korhű jelmezektől a meztelenségen és szexuális tartalmú jeleneteken át a sötét hangulatú kabarézenéig. Magától értetődően keveredtek össze a 16. század és napjaink motívumai, így a nézőnek lehetősége sem volt arra, hogy furcsának találja ezeket. A malomkerék gallérban mobiltelefonon fej vagy írást játszó Rosencrantz (Tege Antal) és Guildenstern (Gulyás Attila) egyetlen pillanatban képesek voltak több évszázadot átölelni pusztán a megjelenésükkel. Ez már csak azért is zseniális húzás, hiszen a két karakter folyamatosan kétségek között bolyongott, próbáltak célt és értelmet találni létezésüknek, miközben sokszor saját identitásukkal sem voltak tisztában. Látszólag értelmetlen, egyszavas párbeszédeikben pedig sokkal mélyebb témákat feszegettek, mint azt a felszín mutatta.

Claudiust az alacsony termetű színész, Köleséri Sándor játszotta. Rászabni a hataloméhes és számító király szerepét remek fordulat volt, kiválóan formálta meg a dán királyt, melyet pontosan a termetét meghazudtoló természete tett naggyá.

A legkevésbé sem volt irigylésre méltó az Opheliát alakító Alexandra Gîtlan helyzete, ugyanis ő szinte a darab első percétől az utolsóig egy átlátszó falú üvegkádban ázott. Egyedül a darab végén mászott ki vizes börtönéből, hogy őrült és bizonytalan táncba – vagy bátran mondhatjuk, hogy vergődésbe – kezdjen. Végül visszamászott a medencébe, amelyre fedelet tettek, így vált koporsójává.

Azon nézők számára, akik rendszeresen látogatják a Jókai színházat, Tege Antal és Gulyás Attila jelenléte a darabban szinte egy megnyugtató fix pontot jelentett a színpadot sokszor eluraló káosz közepette. Lehet, hogy ez nemcsak az ismerős arcoknak köszönhető, hanem annak is, hogy sokszor képes volt velük azonosulni a néző a bizonytalanságban.

Vidáman sötét – igen, úgy néz ki, ez lehetséges – hangulatot varázsolt a színpadra az angol együttes, a dark cabaret műfajában alkotó Tiger Lillies, akik olyanok voltak, mintha egy Tim Burton filmből, a Beetlejuice-ból vagy a Halott menyasszonyból léptek volna ki a valóságba. Annyira más vonalat képviseltek, mint amit az ember elképzelne ehhez a darabhoz, hogy összességében elmondhatjuk, itt a több volt a több. Hiába ez a rettentően eklektikus megjelenés és fűszerezés, ebben a szinte álomszerű világban, ahol még azt se lehetett egyértelműen eldönteni, hogy egyáltalán élnek-e a szereplők, vagy csupán mozgó halottak – mindannyian egy koporsóból indultak, és oda is tértek vissza a mű végén – egyszerűen tényleg minden részlet megtalálta a méltó helyét.