Egyszemélyes tabudöntögetés egy meghökkentő monodrámában

A Békéscsabai Jókai Színház Stúdiószínháza egy eldugott kis emeleti zug, szűkös hely, apró színtérrel és székekkel, még a könyökök is összeérnek. Intim. Ebben a közegben láthattuk Eve Ensler A Vagina Monológok című könyve alapján készült előadást. A helyszín és a téma tökéletes összhangban állt egymással.

A Vagina Monológok hatalmasat robbant 1996-ban, hiszen tabutémát döntöget: az írónő több mint kétszáz nőt kért meg, hogy meséljen a vaginájáról. Nem pornóról van szó, hanem ahogy Ensler is hivatkozott rá, ez inkább egy „antropológiai tanulmány”, mellyel teret adott a nőknek arra, hogy meséljenek az életükről, szexualitásukról, vágyaikról, vagy éppen azokról a szörnyűségekről, melyeket át kellett élniük. Néhol zavarba ejtő, néhol igen pikáns, máskor hátborzongató és végtelenül szomorú történetek váltogatják egymást. Németh Gabriella hat történetet ragadott ki és tárt elénk az alig egyórás előadásban.

Mintegy mellékesen, fesztelen hangnemben megszólítva minket besétált, és az első percekben olyan érzésem volt, mintha egy szexuálpszichológus kezdene bele az előadásába, nem pedig egy színész. Csibészes közvetlenséggel vett rá minket, hogy ne legyünk nyuszik, mondjuk ki szépen hangosan, hogy vagina (angolul persze, hiszen angol nyelven zajlott az előadás), ezzel eltörtük annak a bizonyos láncnak az első szemét. Leráztuk a vállunkról a kényelmetlenség súlyát, és oldottabb hangulatban vártuk, hogy elénk tárja mondanivalóját.

Németh Gabriella lazasága valóban elsöpört minden feszültséget, amit ez a téma gerjeszthet. A hat nő, akiknek történetét elmesélte nekünk valóban a szemünk láttára elevenedett meg. Az idős hölgy, aki kezdetben beszélni sem akart erről a témáról, hiszen az nem helyénvaló (de kiderült, hogy mégis), a nő, akit bántalmaztak és megaláztak, a fiatal lány, aki rájött, hogy a saját neméhez vonzódik, a kislány, akit megerőszakoltak, és a nagy kérdés, a „minek nevezzelek”... Fájdalmas és bohókás, de minden esetben tanulságos történetek váltogatták egymást, Németh Gabriella pedig úgy siklott át egyik szerepből a másikba, hogy felocsúdni sem volt időnk.

Az előadás követése azoknak sem okozott gondot, akik kevéssé beszélik az angol nyelvet, hiszen a háttérre vetített, hashtaggel (#) ellátott magyar nyelvű kulcsszavak nagy segítséget nyújtottak egy-egy történet összefoglalásához. Egyúttal nyomatékosította, hogy napjaink felcímkézett világában is fontos témáról van szó, amiről még mindig nem szokás beszélni: nem szokás, mert nem illik, mert tabu, mert zavarba ejtő, mert kínos, mert nincs szem előtt, holott fontos lenne. Hiába írunk 2018-at, még mindig nehezen beszélünk ezekről a dolgokról.

Az előadást csak kétszer tűzte műsorára a Jókai színház, talán ezért is volt valahol meghitt ez az egy óra. De olyan darabot láthattunk, ami megérdemelné, hogy többekhez eljusson, nemcsak Németh Gabriella lenyűgöző alakítása miatt, hanem azért is, hogy tényleg teljesen letörjön a lánc.

Fotók: A-TEAM/Nyári Attila