„Rá kell kapcsolódnunk a mennyei erőközpontra” – vallja dr. Fekete Károly református püspök

– Milyen üzenete van püspök úr a Békés megyei olvasóinknak 2022 karácsonyán?

– Az adventi és karácsonyi időszak mindig különleges. Egy olyan személyiség eljövetelére emlékezünk, aki a történelmet megfordította, még az időszámításunkat is ehhez vezetjük vissza. Kétezer éve az Isten népének nem volt kedvező a történelmi helyzete. Egy római uralom alatt lévő országba jött akkor Jézus Krisztus, és Isteni tartalommal megtölteni azokat a viszonyokat nem volt könnyű. Az evangéliumok leírják, hogy úgy adták hírül az angyalok: „Ne féljetek, mert íme, nagy örömet hirdetek nektek, amely az egész nép öröme lesz, mert Dávid városában ma megszületett nektek az Üdvözítő, aki az Úr Krisztus.” Egy ilyen nehéz és szomorú történelmi helyzetben, sötét korszakban világosság gyúl és reménység születik. Ma, amikor felhők vannak az égen – nemcsak a világjárvány, hanem a háború és sokféle nehézség is –, amelyek beárnyékolni látszanak az ünnepet, ilyenkor még inkább meg kell hallani a biztatás szavait. Ne féljetek! A válság, amiben most vagyunk, nem állandósulhat. Az üdvözítő Isten magasabb szempontja ezt a válságidőt is befolyásolni tudja. A kereszténység üzenete, hogy a rossz élethelyzetekből és emberi gondokból van kiút! Ez a kiút az Isten üdvözítő szándéka. Isten a megoldások Ura, aki sosem volt életellenes, hanem mindig az élet pártján van. Isten mindig az ember oldalán áll. Ez ad biztatást. Sem az erőszak, sem a háborúskodás, sem a felgerjesztett indulatok nem vehetik át az uralmat hosszú távon, hanem ezeken át fog törni az Isteni szándék, mert ő a békesség fejedelme. Isten alapállása az, hogy az ember életét ne a halál és az életet ellehetetlenítő gondolatok uralják, hanem Isten azt akarja, hogy az ember életének legyen kibontakozása, értelme és célja ezen a földön. Minden ünnep, a karácsony is, annak a lehetősége, hogy az ember meghallja ezt a másféle, ezt az üdvözíteni akaró hangot. 

– Öröm, békesség, üdvösség, jóakarat… ezeket a szavakat hozza elénk a karácsony. Hogyan csengenek ezek a hiányfogalmak mostanság, a háborútól, vírusveszteségektől, gazdasági nehézségektől meggyötört emberek számára?

– Azt gondolom, hogy éppen ezek azok a vágyak, amelyek után sóvárog a ma embere is, és ezeket szeretné érezni, látni, átélni. A jó érzésű emberekben nem csak sóvárgás van, hanem a maguk köreiben igyekeznek megteremteni ezeket. Kompenzálni szeretnék azt a világtávlatú gondot, ami van, és legalább a saját köreiken belül: családban, munkahelyen, közösségeikben akarnak emberhez méltó életet teremteni. Minden hűséges édesanya, családapa, jó testvér, jó munkatárs azon van, hogy ne a gondhalmazt vagy a problémaköteget növelje, hanem hogy azokat megoldja, és megtegyen mindent, ami rajta múlik. Gondolhatják némelyek, hogy ez kevés lehet, nem rajtunk múlik a változás, de ez nem igaz. Minden kicsiben és a szívünkben dől el! Mi nem vagyunk olyan helyzetben, hogy a világpolitikai tényezőket megváltoztassuk vagy befolyásoljuk, de ami a környezetünkben történik, azért igenis felelősek vagyunk. Ezt a személyes felelősséget nem csökkenti, hogy a „nagyok” és a „hatalmi tényezők” felelőssége még nagyobb. Változás az apró dolgok összeállásából keletkezhet. Ha nem hisszük el, hogy mi is számítunk és tehetünk valamit, az nagy baj, az maga a reménytelenség. 

Nézzük meg, mi történt 2000 éve: minden egy gyermekkel kezdődött. Nem hadseregek vonultak fel egymás ellen, hanem egy csecsemő formájában megszületett az isteni gyermek, Jézus Krisztus volt ott a bölcsőben. Ugyanúgy sírt, mint a többi kisgyermek, még a bölcsője is szegényes volt, de ebben a kicsiny kezdetben benne volt a világ üdvössége. Ez mindig így volt. Isten nem a nagy számok Istene, hanem az egyet, a névvel rendelkező egyet is gyermekének tekinti. És mivel Isten ilyen nagyra tart minket, nekünk is hinni kell, hogy ha számára én számítok, akkor az én cselekedetem, szavam és viszonyulásom a másik emberhez, az is számít. Ezt kellene egyre többeknek elmondani, kiterjeszteni, hogy minél többen érezzük ezt így. 

– Ez a tél sokak számára a félelmekről is szól, hogy ki tudják-e majd fizetni a fűtési költségeket. Ezzel küzdenek a keresztény közösségek is. Van-e valamiféle útmutatás vagy ötletadás a református egyházban a gyülekezetek lelkészei számára ezen a területen? 

– Ez a válság összekapaszkodásra indít minket. Ha össze tudtunk fogni az orosz-ukrán háború kitörésekor az országunkba érkező háborús menekültekért, és valóban egy példátlan összefogás született, akkor önmagunkért és a magunk megmaradásáért is ugyanígy kell összekapaszkodni. Egyházunk vezetésében úgy gondolkodunk a gazdasági nehézségekről, hogy mindenképpen egymás segítségére kell hogy legyünk. Ezért krízisalapot teremtettünk ahhoz, hogy a kisgyülekezetek, ahol kevesebb a bevétel, azok is túléljék ezt a nehéz időszakot. Ennek a krízisalapnak a segítségével tudunk és fogunk majd támogatást adni nekik, főleg, amikor majd jönnek a komolyabb összegű számlák, jövő év elején vagy kora tavasszal. Senkinek a kezét nem engedjük el, ebben a Tiszántúli Református Egyházkerület egészében egyetértés van. Úgy szeretnénk túlélni ezt, hogy minden oktatási, szociális, diakóniai intézményünk működjön, valamint a kisebb és nagyobb, a tehetősebb és szerényebb lehetőségű gyülekezetek is megmaradjanak. Bizony, még a nagyobb gyülekezetekben is ki kell költözni a fűtési időszakban a templomból a gyülekezeti házba vagy az imaterembe, mert ott eleve kisebbek a költségek. Az okos megoldások és az összefogás lesz a kimenekülés útja. Aztán pedig az energetikai fejlesztésekre kell majd koncentrálnunk. 

– Van-e püspök úr szerint általánosabb mondanivalója az ismétlődő kríziseknek számunkra? 

– Az energiaválságnál nagyobb fenyegetésnek érzem a lelki vagy erkölcsi válságot, amiben vagyunk, ami az egyéb válságaink hátterében is ott van. Nem lehet egyiket túlhangsúlyozni és a másikat nem venni figyelembe, vagy kijátszani egyiket a másik ellen. De beszélni kell erről is, mert mindez együtt sújt bennünket. Sőt talán az erkölcsi válság következménye, hogy gazdasági krízis van: az elosztásban nem tudunk egymásra figyelni. A tudósok azt mondják, hogy a Föld eltartó képessége még mindig jelentős, főleg, ha egymásra figyelnénk, akkor emberibb életet tudnánk élni. A mohóság és a kapzsiság, a javak istenítése, a gazdagság, az uralkodni vágyás és az erőszak triászának kétségbeejtő aknamunkáját szüli. Ezek eltorzítják a lelkületet és ellehetetlenítik az egymásra figyelést. Mivel a lelkekben van zavar, ennek egyenes következménye az, amit látunk. Tehát csak a gazdasági nehézségek kezelése nem elég, hanem olyan gondolati váltásra van szükség, amely gyökeresebb és mélyebb. A keresztényeknek kell elmondaniuk, hogy vannak magasabb szempontok is a gazdaságiaknál és az önös saját szempontjainknál, és ez vonatkozik a szegény és a gazdag államokra egyaránt. Annyira összeszűkült ez a világ, melyben élünk, mindenki hat mindenkire, ebben kellene megtalálni azt a jó megoldást, amelyben az elosztási szempontok nem válságot eredményeznek, hanem elégedettséget. Az elégedettség is hiányfogalom manapság. Megelégedett emberrel alig találkozunk. Sok az elégedetlenség bennünk, ami abból fakad, hogy bennünk nincs valami a helyén, valami megbomlott, megroggyant a lelki állóképességünk, és ezt nagyon érezzük. 

Az új esztendőben jó lenne, ha ez változna. Nem csak az energiaválság oldódna meg, hanem az az erkölcsi válság is, amely oda vezet, hogy egyik krízis jön a másik után, csak más-más területen. A lelki energiák Isten-közelben töltődnek vissza, ezért a lelki állóképességünk visszanyeréséért rá kell kapcsolódnunk a mennyei erőközpontra, az üdvözítő Istenre.