Képeiben új értelmet nyernek az elfeledett, régi tárgyak

Utolsó alkalommal telt meg idén élettel a Békéstáji Művészeti Társaság Galériája, az év zárásaként a társaság elnökségi tagja, Fazekas Attila utóbbi években született kompozícióit ismerhették meg az érdeklődők. A különleges hangulatú képek között a művész vezetett körbe minket.

– Minden képemnek van egy személyes vonatkozása. Az édesapám az élete vége felé egy peres ügybe keveredett, amire ráment az egészsége. Erre emlékeztet ez a kompozícióm, melynek a Végzés címet adtam. És külön érdekessége, hogy eredetileg két kép volt, a kiállítás előtti napon még én magam sem tudtam, hogy eggyé áll össze. A megnyitó előtti este jutott eszembe, mi lenne, ha egy tengelyen összefűzném őket, próbálgattam, és ez született meg belőle – osztotta meg velünk Fazekas Attila, akiben saját bevallása szerint, többnyire a tárgyak formája, részletei vagy éppen a színe indít el egy-egy gondolatot­.

– Nagyon szeretem, amikor varázslat történik a vásznon. Csodálom azokat a festőket, akik olyan térbeli illúziót keltenek, mintha megnyílna a világ előttünk. Nekem mégsem ez a járható út. Számomra izgalmasabbak a jelenvaló dolgok. Szeretek valós térbeli problémákkal foglalkozni

– avatott be minket.

Ahogy a kiállításmegnyitón Gnandt János, a Békéstáji Művészeti Társaság elnöke fogalmazott, Fazekas Attila egyszerre képalkotó és képromboló, akinek művei évről évre megújulnak. Munkáiban újra és újra felfedezhetünk olyan tárgyakat, amelyek korábban, más kompozíciókban már szerephez jutottak.

– Gyakran megesik velem, hogy a már meglévő képeket szétszedem, letöröm, átfestem, és később egy új képbe illesztem. Van, hogy a festményre véletlenül rádobok valamit, vagy ráhúzok egy zsinórt, és hopp ott lesz egy vonal, így épül fel a kompozíció. Ha szerencsém van, akkor egyszer csak összerándul egy képpé – árulta el a művész.

Elmondása szerint soha nem szokott tervezni, gyakran előtte való nap sem tudja, mi lesz abból a festményből.

– Lehet, hogy fél nap alatt megszületik valami, úgy, hogy azt sem tudom, meg fog születni. És bár tervezni nem szoktam, vázlatot készítek, amit látszólag el is felejtek. Belül viszont tovább épül, hogy később akaratlanul is visszaköszönjön a képen – fűzte hozzá az alkotó. Ugyanakkor minden részletnek fontos jelentése van a műveken, melyek egy része szakrális üzenetet is hordoz. Képein például a fölfelé, égbe nyúló egyenesek gyakran ütköznek a töredékes, meggyötört tárgyakkal.

– Utóbbiak kicsit olyanok, mint az emberek, sérülékenyek, végesek. Talán ezért fognak meg ezek a foghíjas, ütött-kopott, néhol törött tárgyak, mert olyanok, mint mi, már sok mindent átéltek – mesélte a művész, aki előszeretettel használ a néző felé nyúló tárgyakat is, amelyek mintha köszönnének, integetnének. Ilyen a kiállításon is látható polckép, amely a térből kilépve nyúlik az ember felé.

– Mintha megkopogtatná a vállunkat, és azt mondaná: helló. Miközben funkciót is ellát, például pakolni lehet rá, vagy akár ki is billenthető a merőlegeséből. A polchoz a fát pedig apósom disznóóljából hoztam, és legalább százéves. Szintén apósomtól van a Zsoltár című kép közepén látható fej, ami valójában, apósom rézpermetezőjének teteje, csak levágtuk – árulta el mosolyogva, majd az önarcképéhez vezetett. A fotóról festett tradicionális önarckép a hozzá illesztett színekkel, foltokkal, tárgyakkal valami megmagyarázhatatlan összhangot alkot. Azt hiszem, ez az összhang az, ami a művész névjegye, és amely olyan titkot rejt, mit megfejteni nem érdemes, csak csodálni, és kiolvasni belőle a nekünk szánt üzenetet.

Kapcsolódó cikkünkért IDE KATTINTSON!