Ahol a formák életre kelnek: Gnandt János műtermében jártunk

Az aradi születésű festőművésszel való ismeretség még a középiskolás éveimre nyúlik vissza. A nagy népszerűségnek örvendő alkotó ekkoriban tanárként egyengette a művészet iránt érdeklődő fiatalok útját. Gnandt Jánost ezúttal műtermében látogattuk meg, fotós kollégámmal együtt.

A kifinomult ízléssel berendezett, kétszintes alkotóbirodalom minden négyzetmétere őt tükrözi.

Letisztult harmónia uralja a teret, akárcsak a képeit, ahol a színek és formák játéka teremt egyfajta izgalmas egyensúlyt. A falakon saját festményei mellett a művésztáborok lakóitól ajándékba kapott képek lógnak. Asztala fölött pedig édesapja tekint le büszkén tehetséges fiára.

– Az édesapámról készült festmény, Pataki Sándor akvarellista képe, aki sokat járt akkoriban hozzánk Aradra. Látogatásai során pedig számtalan képet kaptunk tőle – jegyezte meg érdeklő tekintetemet látva.

Ezután az asztalára pillantok, ahol egymás mellett sorakoznak a méretarányos vázlatok, melyekből hosszú, vonalakkal és színekkel való játék után születnek meg a vászonra festett sajátos perspektívák. Képeit egységesen 90x90 centiméteresre tervezi, mint mondja, ez az a méret, amely viszonylag könnyen szállítható, ugyanakkor igen látványos tud lenni a falra akasztva.

– Ezekhez a képekhez az akrilfesték a legmegfelelőbb. Egy időben kísérleteztem a temperával, de az túl érzékeny, például amikor lakkal bealapoztam, akkor a színe megváltozott, egyszerűen nem működött. Ezután tértem át az akrilra, aminek intenzív a színe és gyorsan szárad. Ez egy aránylag újfajta festék, az, hogy mennyire időtálló, majd egy évszázad múlva derül ki. A vászon esetében pedig a finomabb szövésű vált be, amire jól leragadnak a ragasztószalagok, így nem tudnak alájuk menni a következő színek. Ugyanis

miután megrajzolom, mindig ragasztószalagokkal limitálom a festőfelületeket, és csak ezután viszem fel hengerrel a festéket.

Ezáltal érem el a képeimre jellemző kompakt felületeket – részletezte a festőművész.

Ezután tekintetem az asztal mellett lévő ingaórára esett, amely, mint megtudtam, szintén egy családi örökség, és ami nemrégiben került ismét működőképes állapotba. Kicsit arrébb lépve észrevettem, hogy a fénysugarakkal átszőtt szoba ablakai a festőművész egykori munkahelyére, a Jókai színházra néznek. – Nem sikerül közelebbi műtermet találni – mondja nevetve, majd mesélni kezd.

– A romániai rendszerváltás után kezdtünk nyitni, építeni a képzőművészeti kapcsolatainkat a szomszédos országokkal. Emlékszem, amikor 1990-ben először Békéscsabára érkeztem,

egy nagyon befogadó közegbe kerültem, hamar itthon éreztem magam.

A Munkácsy múzeumban fogadták a küldöttségünket, majd meglátogattuk Várkonyi Jánost a műtermében. Egy ilyen út alkalmával tudtam meg, hogy itt vannak üres műteremlakások, mivel a fiatalok inkább elvándoroltak Békéscsabáról, így aztán biztattak, hogy eséllyel pályázhatok valamelyikre. Ám ahhoz, hogy benyújthassam igényemet, először munkát kellett találnom. Szerencsére éppen akkor kerestek a színházba díszletfestőt, és bár az állást megkaptam, addigra a műterem már elkelt. Végül 2009-ben tudtam beköltözni ide, ahol előttem Schéner Mihály dolgozott – emlékezett vissza a festőművész.

A színházi munka megkezdése után nem sokkal tanítóként is elhelyezkedett: a békéscsabai evangélikus gimnázium művészeti tagozatán oktatott festészetet, a Szent-Györgyi Albert középiskolában pedig díszlet- és jelmeztervezést tanított.

– Hiszek abban, hogy ha már csinál valamit az ember, azt jól csinálja, hogy eredménye legyen.

Nem volt ez másként a tanítással sem, talán ennek is köszönhető, hogy számos volt tanítványom ma már elismert alkotó. Ugyanakkor nagyon jó osztályaim is voltak, például akikkel zártam a pályafutásom, az öt diákom közül ketten elsőre bejutottak a Képzőművészeti Egyetem festő szakára, majd rá egy évre az egyik festő-restaurátor szakra, a másik pedig Temesváron belsőépítészeti szakra nyert felvételt. Vagyis ötből négyen ezen a pályán mentek tovább. Soha nem felejtem el, mikor egyszer telefonáltak a színházból, hogy szükség van rám, és megkértem egy kollégámat, hogy nézzen rá az osztályomra. Mikor visszaértem, elmesélte, hogy azt hitte, üres a terem, olyan csendben dolgoztak a festőállványaik mellett a diákjaim. Nem tagadom, nagyon büszke voltam akkor rájuk – osztotta meg velünk Gnandt János.

És bár már több mint két éve nyugdíjba vonult, most sem tétlenkedik.

Ha éppen nem a Békéstáji Művészeti Társaság dolgait intézi, akkor a műterme magányában alkot, olvas, zenét hallgat. Legutóbb például a februárban megjelent Kortárs című folyóiratban láthatta a nagyközönség a festőművész geometrikus formákat felvonultató képeit.

– Novemberben lett volna egy kiállításom Budapesten, amely a korlátozások miatt elmaradt, de készítettünk a képekből egy online bemutatót. Ezt látta meg a Kortárs folyóirat képzőművészeti szerkesztője, Novotny Tihamér, aki a legutóbbi egyéni kiállításomat nyitotta meg Csabán. Megkért, hogy december végéig küldjek neki képeket, mert a februári lapszámot az én festményeimmel szeretnék illusztrálni.

Végül több mint harminc képem jelent meg az országos terjesztésű folyóiratban.

Mindeközben pedig készülök a Munkácsy Mihály Múzeum nagy nyári kiállítására, ahol Lonovics Lászlóval, Széri-Varga Gézával és Cs. Tóth Jánossal mutatjuk be három különböző teremben az elmúlt években született munkáinkat. Ez egy nagy lépés mindannyiunk életében, éppen ezért nagy dobásra készülünk – árulta el.

Ám addig még rengeteg munka áll a művész előtt, bár saját bevallása szerint, mióta visszavonult, sokkal több idő jut az alkotásra. – Most én vagyok az első helyen, csak magamat szolgálom, és úgy élek, hogy ki kell használnom minden pillanatot, ami még hátravan – zárta le a beszélgetést az alkotó.

Névjegy

Gnandt János grafikus- és festőművész 1951-ben Aradon született. Felsőfokú művészeti tanulmányait Temesváron végezte, majd egy moldvai csángó faluban rajztanárkodott. 1990-ben költözött Békéscsabára, ahol a Jókai színház festőtárvezetője lett. Ma is a városban él, dolgozik és alkot. A Békéstáji Művészeti Társaság elnöke. 1979 óta rendszeresen részt vesz országon belüli vagy határon túli csoportos és önálló kiállításokon.