Kíváncsisága vezette a fotóhoz Martin Gábort

– 1967-ben kezdett el fotózással foglalkozni. Mi keltette fel az érdeklődését?

– A „pályaválasztásom” gyermekkori emlékeimre vezethető vissza. Édesapám négyéves frontkatonasága alatt végig dokumentálta a második világháborút. Ezek a képek már gyermekként megdöbbentettek, főként az általa elmesélt drámai történetekkel kiegészítve. Fényképezőgép tehát mindig volt otthon, amit olykor én is magamon hordozhattam, például egy-egy balatoni nyaralás során. Mindezt olyan átéléssel tettem, hogy még ma is fel tudom idézni ahogy a nyakamba akasztott, büszkén viselt komoly masina séta közben ütögeti a hasamat. Érdekelt az is, hogy miben áll a fényképek ereje, hatalma. Feltűnt, hogy az idő múlásával az emlékeink halványulnak, eltűnnek, az elkészült képek pedig a legtöbb esetben felidézik, sőt felülírják az emlékeket, tehát a kép lesz a legvalóbb valóság. A fényképekkel kapcsolatos sokféle viszony, a kísérletezés és a kíváncsiság indított el a pályán.

– Mitől volt más a fotózás akkor és mennyivel volt értékesebb egy kép, mint ma?

– A fényképi értéknek kétféle vetülete lehet. Az egyik, hogy műtárgyként is szerepelhet – ez inkább neves fotósok képeivel fordul elő –, a másik pedig a számtalan alfajjal rendelkező hétköznapi fotográfia, ami azt dokumentálja, hogy valahol, valamikor, valami megtörtént. Mivel ma már könnyű technikailag jó képet készíteni, ezért hiszik azt egyre többen, hogy nagy mesterei ennek a szakmának. A fénykép azonban a benne hordozott szellemiségtől, üzenettől válhat igazi fotóvá. Hiába tökéletes technikailag egy kép, ha az adott korszakról, vagy történésről nem hordoz érdemi információkat, vagy a nagyközönség, illetve az utókor számára közömbös a tartalma.

Ezen túl a fényképek előállítási költségei is mutatnak különbséget a mai és a 40-50 évvel ezelőtti kor között. Akkoriban filmet kellett vásárolni, laborköltségek is voltak, ami miatt sokkal kevesebb felvétel készítéséből oldotta meg az ember a feladatot, mint most.

Fotóriporterként például a főszerkesztőm megszabta, hogy minden kettő és fél elhasznált filmkockára kell jutnia legalább egy sajtóbeli megjelenésnek. Utóbbiak miatt a fotósok nagyon tömören, előre megfontoltan komponálták meg a kép tartalmát. Ennek volt pozitív minőségi hozadéka is: sokkal tudatosabb, átgondoltabb volt a képkészítés. Ma a nagy „expószámra”, azaz legtöbbször a véletlenre bízzák egy jó kép megszületésének esélyét. Ha azonban azt is figyelembe vesszük, hogy a jó digitális gépek zöme drágább, mint filmes társaik voltak, valamint erkölcsi avulása jelentősen különbözik, akkor elmondható, hogy mégsem olcsóbb a mai fotografálás. Az analóg korszak előnye volt továbbá, hogy mára bebizonyosodott, 100 éven túl is fennmaradhatnak képek. Félő, hogy a digitális állományok nem fogják kiállni ezt a próbát.

– Ön reklámfotózással is foglalkozott. Miért tartotta ezt érdekesnek?

– Elég sokáig a dokumentarista fotográfia foglalkoztatott, idővel azonban elkezdett érdekelni a fényképek esztétizáló vetülete is. Mivel a családban több művészi indíttatású ember volt (színházi rendező, szobrász, keramikus), így talán tudat alatt is befolyásolt, hogy a látvány kreatív megteremtése az én gyermekem legyen. Mintegy ötven plakátot, számtalan prospektust, naptárt, termékcsomagolást készítettem.

– Pályafutása során hét fotóalbuma jelent meg. Most készül-e valamivel?

– Voltak időszakok, amikor évekig egy-egy konkrét témakört jártam körül. Most, hogy az ötvenévnyi archívumomat dolgozom fel – szinte soha nem tudom, hogy a következő filmtekercseken mire bukkanok –, lehet, hogy érdemes lesz egy újabb albumot összeállítanom. Ami pedig érdekes lehet az emberek számára, azt igyekszem megmutatni, közkinccsé tenni.

Gyermekei is a képalkotást választották

Martin Gábor elmondta, eleinte rosszul fogadta lánya fotózás iránti törekvéseit, hiszen a fényképezés és a művészeti dolgok épp akkor voltak leáldozóban, amikor kitalálta, hogy ezzel szeretne foglalkozni. A két fia, Péter és Norbert sikeres grafikusművészek, szoftverfejlesztők, játékkészítők. Az ő szakmájuk már kevésbé nyugtalanította, ugyanis megállják helyüket a jelenben. Végül persze beletörődött Wanda fotózás iránti szerelmébe is, hiszen egykor őt is ugyanez a szenvedély vezérelte. Hozzátette, elfogadását az segítette, hogy lánya világpolgárrá vált és bárhol megállja helyét a szakmában.

Idézzük fel a múltat Martin Gábor képeivel.