Molnár Ábelt ezúttal Iránba vitte örökké nyughatatlan lába

– Elég rövidnek tűnik a két csúcshódítás között eltelt idő. Tudtál regenerálódni és felkészülni az újabb mászásra?

– Kellett néhány hét, amíg teljesen rendbe jött a hátam. A nyár jelentős része munkával telt, az edzésekkel sajnos eléggé leálltam. A hegymászásban ennek ellenére nem tartottam szünetet. Júliusban apukámmal, és testvéremmel megmásztuk a Großvenediger-t (3.674 m). Évekkel ezelőtt ígértem meg nekik azt, hogy egyszer majd együtt fogunk állni ennek az osztrák hegynek a csúcsán, és most végre összejött. Augusztusban pedig a Tátrában mászkáltunk pár napot az öcsémmel, Előddel.

– Hogyan jött a Damávand? Korábban arról meséltél, hogy 12 csúcs meghódítása a célod és a következő mászást, az Aconcaguat decemberben tervezed. A most teljesített vulkán is eredeti céljaid között szerepelt?

– Az eredeti tervben valóban az Aconcagua szerepelt, és addig semmi. A decemberi expedícióról lemondtam, nagyon sokba kerülne. Emiatt azonban eléggé nyugtalanná váltam a nyár végére, nem bírtam magammal. Éreztem, hogy másznom kell. Az utolsó nyári napok egyikén, futás után jött az az ötlet, hogy beleférne az idei évbe még egy nagy kaland. Aznap este gondolkodtam pár órát, aztán megvettem a repülőjegyeket, két hetem volt felkészülni Iránra. Természetesen a Damávand is rajta van a 12 csúcsos listán.

– Miért éppen erre a csúcsra esett a választásod?

– Az asztalomon van egy földgömb, sokat szoktam bámulni. Megállapítottam, hogy a Damávand nincs sokkal messzebb, mint az Elbrusz. Irán pedig a szegényebb országok közé tartozik, így nem lehet drágább. Volt félretett pénzem, ennélfogva ez a felfedezés bőven elég volt ahhoz, hogy futás után a kajaktelep mólóján ücsörögve elhatározzam magam Ázsia legmagasabb vulkánjának megmászása mellett.

– Az Elbruszhoz képest a Damávand milyen? Vulkáni csúcsokról van szó, hasonlított valamennyire a kettő? Melyik állított nagyobb kihívás elé?

– Nagyjából ugyanolyan magasak, és mindkettő rétegvulkán, ennyiben ki is merül a hasonlóság. A Damávandon néhány hófoltot leszámítva szinte egyáltalán nem volt hó. A hegyvidéki övezetesség, a menedékházak, és a csúcs környezete is teljesen másmilyen. Az Elbruszon a hideg volt a legnagyobb ellenség, itt pedig a szél. A csúcstámadás napján hatalmas szélben kellett másznom, néhány alkalommal majdnem fel is borított. Ráadásul az utolsó 80-100 méter (szintkülönbségben) kifejezetten nehéz, és kellemetlen volt a vulkánból szivárgó kénfüst miatt. Úgy érzem fizikailag az Elbrusz, mentálisan pedig a Damávand volt a nehezebb.

– Ezt a hegyet is teljesen önerőből, mindenféle segítség nélkül másztad meg. Az előkészületeket, a szervezést is saját magad intézted?

– Természetesen a szokásos módon, a legutolsó emberlakta településtől egészen a csúcsig bármiféle segítség (például terepjáró, öszvér, hegyivezető, stb.) nélkül, csakis gyalogszerrel, és szólóban másztam. Itthon magam szerveztem le mindent, nem volt egyszerű. Dollárt vittem ki magammal, és Teheránban váltottam belőle iráni riált. 1 dollárért 114.000 iráni riált kaptam, ami egészen elképesztő. Nagyon gyenge a pénzük. A kaland kezdete előtt segítségemre voltak, és igen hasznos információkkal szolgáltak a hegymászó barátaim – Kriván Anita és Fedor Mihály–, akik már voltak a Damávandon. Ezen kívül anyósomra is számíthattam, ő szintén volt már Iránban. Teheránból Reynehbe busszal, és stoppolással jutottam el, visszafelé pedig csak stoppolással sikerült eljutnom a fővárosig. Előzetesen sikerült megterveznem a hegyi napokat, és a mászás menetrendjét. Az éjszakákat a menedékházakba Majid Fi segítségével foglaltam le. Itthon előzetesen felvettem vele a kapcsolatot Messengeren, és sok mindent le tudtunk beszélni: a mászás menetrendjét, az éjszakákat, és az árakat is természetesen. Reyneh-ben pedig Rasoul Faramarzpour volt a helyi idegenvezetőm. Ő és a családja már 1939 óta foglalkozik a hegymászók fogadásával, és segítésével Reynehtől a csúcsig. Rasoul volt az, aki ott helyben elmagyarázta nekem, hogy mi merre hány méter, vacsorát és reggelit készített, mikor lent voltam náluk a faluban, és nyomon követte a mozgásomat a hegyen. Szerencsére szinte minden a terv szerint alakult.

– Legutóbb kitértél arra is, hogy nem olcsó mulatság egy-egy ilyen kaland és reménykedsz benne, hogy valaki lát majd benned fantáziát...

– Ahogy az Elbrusz, úgy a Damávand megmászásának költségvetése is nagyjából 220-250 ezer forint volt. Azt tapasztalom, hogy egyre több ember érdeklődik a mászásaim iránt, és ez nagyon jól esik. A kis Instagram oldalamat már több, mint 600 ember követi, ez szintén örömmel tölt el. Amíg a Damávandon voltam, meghívást kaptam egy általános iskolába, hogy tartsak előadást a gyerekeknek. Támogatóm egyelőre még nincs, de továbbra is bízom benne, hogy előbb-utóbb sikerül majd szereznem egy, vagy akár több céget magam mellé, jövőre ugyanis nagy terveim vannak.

– A következő csúcshódítást mikorra tervezed?

– Az idei évre már csak az a cél, hogy megpróbálok a fenekemen maradni. Sajnos a szabadnapjaim is elfogytak, úgyhogy nincs más választásom. 2020 azonban izgalmasan fog indulni. Úgy döntöttem, hogy januárban vagy februárban megpróbálkozom a világ legmagasabb vulkánjával, az Ojos del Salado-val. Ez a hegycsúcs közel hétezer méter magas, és Chilében található. Remélem addig minden jól alakul, és sikerül felkészülnöm erre a nem kicsit kockázatos vállalkozásra.

Kapcsolódó tartalmak:

Keményfejűnek kell lenni, és egyik lábunkat a másik után tenni

A szarvasi fiú, aki 15 évesen megmászta a Mont Blanc-t