Egészséges kíváncsiság motiválja a békési Barkász Sándort

– A békéscsabai Vásárhelyi Pál Vízügyi Szakközépiskolában töltött évek után mekkora változást hozott az életében, hogy az egyetem jogelődjére, az akkori bajai Pollack Mihály Műszaki Főiskolára került?

– Főleg az általánosban, de a középiskolai években is tanulási nehézségekkel küzdöttem, a poroszos rendszer nálam nem vált be, és az érdemjegyeimnek sem használt. Így visszatekintve diszlexiával küszködtem, nehezebben boldogultam az írott szövegek olvasásával, mint a legtöbben. Ennek ellensúlyozására talán önkéntelenül is kialakult nálam az ősi képi gondolkodásmód, emellett rákényszerültem, hogy az órán nagyon figyeljek, éppen azért, mert a tankönyvek magolása nehezebben ment. Ami korábban hátrány volt, a főiskolán már előnyömre vált. Kialakult egy érzés is bennem, amit talán egészséges félelemként jellemezhetnék. Ennek gyökerei a paraszti világba nyúlnak vissza, a családom tagjai mind mezőgazdasággal foglalkoztak, és ott csak magukra számíthattak, nem volt kire fogni, ha jó vagy rossz volt az idő. Viszont tenni lehetett és kellett az ellen, hogy ne legyen teljesen rossz a termés az aszályosabb időkben sem, elé kellett menni a nehézségeknek. Ez a fajta egészséges félelem munkált bennem is. A főiskolán a számításokat mindig még aznap megcsináltam, amikor megkaptuk a feladatot. Hajtott a kíváncsiság, érdekelt, hogy miként jutunk el a megoldásig. Alapvetően lusta típus vagyok, de a kényelmesség ilyenkor átfordult szorgalommá. Diáktanár is lehettem, és nem tagadom, imponáló volt, hogy az alsóbb éves lányoknak is én magyarázhattam el a mechanikai számításokat. Irigykedtek is rám a fiú évfolyamtársaim. Közben pedig, ahogy újra és újra felkészültem, egyre jobban megtanultam az anyagot.

– Első diplomáját követően mintegy hét évet dolgozott a békési víztársulatnál. Miként gondol vissza erre az időszakra?

– Rengeteget köszönhetek az ottani kollégáknak, vezetőknek, mindenki sokat segített, én pedig igyekeztem kivívni és megszolgálni a jó indulatot. A rendszerváltás és a Bős–Nagymarossal kapcsolatos anomáliák azonban az egész hivatást egy időre mély válságba sodorták. Még az is megfordult a fejemben, hogy szakmát váltok, és beállok nyomozónak. Végül maradtam a „kaptafánál”, igaz, elindultam egy kapcsolódó irányba, a környezetvédelem felé.

– Egy korábbi cikkben úgy fogalmazott, hogy létrehozta a vállalkozását, amit akkor ön és a Dacia autója alkotott.

– A vállalkozást 1993-ban alapítottam, és a tanulóévek nem voltak könnyűek. A bankok nem adtak hitelt az induló cégeknek, én pedig a Daciával jártam az országot, hogy megrendeléseket szerezzek. Vidéken volt kapcsolatrendszerem, de Budapesten, ahol a környezetvédelmi projektek eldőltek, nem ismertek. Nehezítette a dolgomat, hogy – igaz, ennek már nyoma sincs –, de akkoriban kölyökképűnek számítottam, így nem vettek igazán komolyan. Ez azonban inkább motiválóan hatott rám. S ha olyan probléma merült fel, amit más nem tudott orvosolni, akkor mégis hozzám fordultak.

– Mikor jött az áttörés?

– Még a főiskolán. Az említett diszlexiám miatt, amihez még dadogás is társult, munkált bennem egy erős önbizalomhiány. A hidrológiai vizsgámon azonban a professzorom azt mondta, nagyon becsüljem meg, hogy tudok gondolkodni. Áttört a gát, hinni kezdtem magamban, és nemsokára a dadogásom is ­eltűnt.

– 2010 körül létrehozta a Dél-Alföldi Talentum Akadémiát. Mi vezérelte, hogy felkarolja a fiatalokat?

– Mindig is foglalkoztatott, hogy miként, milyen tulajdonságoknak köszönhetően képes valaki a stratégiai gondolkodásra. Másrészt, segítőimmel közösen fontos célként jelöltük meg, hogy Békés és Csongrád-Csanád megyében, valamint Erdélyben megtaláljuk azokat a fiatalokat, akik a helyi társadalom öngondoskodásának a motorjaivá válhatnak. Ők lehetnek azok, akik munkahelyeket teremthetnek, embereknek adhatnak munkát. Ebben segített reményeim szerint a DELTA.

– Mindig örömmel mesél a fiairól és a feleségéről, Beáról. Mit jelent önnek a család?

– Mindent. Mióta az eszemet tudom, mindig is a családomért dolgoztam és küzdöttem, ami néha „kicsit túl is sikerült”. Túl sokat kezdtem el dolgozni, így a fizikai jelenlétem nem volt a mindennapokban olyan szintű, mint kellett volna, de számomra fontos, hogy a klasszikus férfiszerepet képviseljem, és értük dolgozzam. Nekem nincs nagyobb öröm, mint a család. Elsőszülött fiam, Gergő éppen a napokban államvizsgázott a Műszaki Egyetemen, hármas iker fiaim, Bálint, Peti és Marci most fejezték be a második osztályt az Andrássy gimnáziumban, Békéscsabán, műszaki pályára készülnek.

– Mi játszódott le Önben, amikor átvette az elismerést a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen?

– Nehezen megfogalmazható, felemelő érzés, hogy a Zsuffa Istvánról elnevezett emlékérmet az országban elsőként én vehettem át. Zsuffa István professzor nemzetközileg elismert szaktekintély volt, neve összeforrt a főiskolával, szinte az intézmény jelképének számított. S ő volt az, aki azon a bizonyos hidrológiavizsgán azt mondta, hogy nagyon becsüljem meg, hogy tudok gondolkodni, és ezzel sok mindent örökre és jó irányban megváltoztatott bennem.

Három nagy területen dolgoznak

Barkász Sándor cége, a Békés Drén évtizedek óta három ágazatban, vízépítésben, környezetvédelemben és speciális mélyépítésben dolgozik. A belföldi munkák mellett több alkalommal külföldi megrendeléseket is teljesítettek Lengyelországban, Csehországban, Szlovákiában, Romániában, és hamarosan várhatóan Oroszországban is fognak dolgozni. Barkász Sándor szakterülete a területi vízgazdálkodás. Azt már a beszélgetés elején elmondta, hogy ez a szakmai elismerés a 150 fős kollektíva érdeme, úgyhogy ő csak egy csapatkapitány.