Frontvonalban

dr. Nagy Szilvia

Még húsz sem voltam, amikor egy kora tavaszi hajnalon egy kórházi szék mellett görnyedtem. Mellettem egy meglett férfi szorongatta a felesége kezét. Ő is guggolt, közben gyöngyözött a homloka. Kétség sem fért ahhoz, kínzó fájdalmunk, kórtörténetünk egymásra hajaz. Fellélegeztünk, amikor kinyílt a vizsgáló: – "na, Józsikám, front van, megjöttek a vesekövesek!"  

A minap szerencsém volt, a jellegzetes, mindent átható, görcsös kín elmaradt, enyhe szúrással vetette ki vesém a sokadik kavicsot. Távozását ezúttal is az időjárás változására fogtam. Ahogy a mama a magas vérnyomását, a szomszéd a derékfájdalmát, a kolléga a migrénjét, a barátnő a refluxát, a boltos a levertségét. Mennyi mindenről tudnának mesélni a sürgősségi betegellátásban dolgozók! Amikor egyik nap pólóban feszítünk, a másikon meg cibáljuk elő a télikabátot, se szeri, se száma a hirtelen fellépő görcsöknek, mellkasi panaszoknak, asztmás rohamoknak, váratlanul megindult szüléseknek. A korán jött tavasz alaposan megviccelt, a szeszélyes április széllel, égzengéssel, hajnali faggyal rúgta ránk az ajtót; húsz fokot esett a hőmérséklet. 

Testünk küzd, hogy fenntartsa az egyensúlyt, igyekszik a kinti változásokhoz igazítani a belső folyamatokat, csakhogy feladata összetett. A jó hír: még részei vagyunk a természetnek, folyamatos a kölcsönhatás. Az alkalmazkodásról a jövőben még sokat fogunk hallani. Feltéve, ha odafigyelünk magunkra, meg a bolygónk egyértelmű üzeneteire.