Valóság

Mondják, rossz a közhangulat, az emberek fásultak, ingerültek. Az járt a fejemben, lehet, hogy ez csak városi legenda, esetleg inkább az online platformokra igaz, ahol megy a szájkarate, a ráérős butáskodás. A valóság szebb, jobb, emberibb. Optimizmusomra rácáfolt az élet a szupermarket önkiszolgálójánál. Szépen pittyentgettük az árucikkeket a kislányommal, a papírtálcás gyümölcsökig ment minden, mint a karikacsapás. Akkor viszont porszem került a gépezetbe, nem stimmelt a vonalkód, hozni kellett másik terméket. Az se stimmelt, hívni kellett a főnököt, ütni a számkódokat. 

Tíz perc telt el, higgadtan vártuk a fejleményeket. Végül megoldódott a gordiuszi csomó, s nekem is, az eladónak is maradt ereje mosolyogni. Gondoltam, milyen kedves (dacára a korábban olvasott kommenteknek). Akkor pecsételődött meg minden, amikor vettem a bátorságot használni a pontgyűjtőmet. Pechemre az is „fennakadt” a rendszeren. Fogtam a fejem, de Murphyt csak gondolatban átkoztam, még mindig mosolyogva fordultam hátra az illetékeshez segítségért. „Ti még mindig itt vagytok?” – vetette oda, majd pár pillanat alatt megoldotta a kártyás őrületet is. Fogta a gép által kiköpött blokkot, s kicsit más színű mosollyal megkérdezte; „Megérte a 49 forint jóváírásért, ugye?” (Jelentem, nem. De megérte kulturáltnak maradni „szolgálaton kívül” is). 

A csúcspont a bolt előtt ért, ahol a részeg hajléktalan a gyerekem előtt regélte el, milyen állapotban van a micsodája...