Igazi dicsőség

Lerágtam a tíz körmöm, de egy percre sem tágítottam a tévé elől, amikor férfi kézilabda válogatottunk a portugálokkal küzdött. Éreztem, nyernünk kell, s végre a tudósítók sem kiabálták el a tusát. Izzadság után örömkönny folyt: kijutottunk a párizsi olimpiára. A sikerhez jócskán hozzátett egykori iskolám öregdiákja, Bartucz László is, aki bravúrosan védett. Nevelőedzője, alma matere érthető módon büszke rá. Laci egy dedikált mezt ajándékozott nekik, amit más, értékes relikviákkal együtt a szülői bálon bocsátottak licitre. Az élet körforgás: a pénzből ifjú tehetségeket támogatnak majd.

Mindig jó érzés látni, hol tartanak a „nagyok”, de még jobb tudni, honnan indultak, milyen út vezetett sikerükhöz. Laci először focizott, de a mezőnyben kevésbé brillírozott, így állították kapuba. Testesebb fiú volt, de tele célokkal, álmokkal. Keresztapja rengeteget trenírozta, a szorgos, kemény munkát Laci az iskolai kézicsapatban folytatta, tehetsége hamar megcsillant. Felnőtt játékosként is nagy utat járt be: hat térd- és egy gerincsérvműtéten esett át, de mindig vitte tovább kitartása, akarata, hite.

Lacival egy lapon említhetném azokat a „régi” diákokat is, akikből tanárok, orvosok, kutatók, mérnökök, művészek, vagy egyszerű beosztottak lettek. Ha odahaza, és az iskolában is ugyanígy felvértezték őket, akkor belső erejük határtalan. Képesek folyton megújulni, és glória nélkül, bátran küzdeni; nap mint nap valami jóért. Ez az igazi dicsőség.