Dagonya

Ki honnan rendeli szentestére a vacsorát? – tette fel a kérdést név nélkül a közösségi oldal egyik népszerű, békéscsabai fórumában egy nő. Utánam az özönvíz – gondolhatta még, s így is lett. Mint a zalai villámárvíz, úgy csapott le a kommentáradat.

Szokás szerint, ahogy a csövön kifért, ömlött a sár, a szenny. Volt, aki annyit írt: ő (bezzeg) főz. Mások méltatlankodtak is: micsoda dolog szegény, ünneplő családtagokat panírcunamival kínozni karácsonykor... Szentségtörésről, átokról éppen nem esett szó, de szinte látni lehetett olvasás közben, ahogy a Jóisten ingatja a fejét a fakanál kihasználatlansága miatt. Aztán néhányan persze ajánlottak kifőzdéket, éttermeket. Mások szívecskézték, éljenezték a "lázadást", pártolták a rendelt halat, a szárnyast, a vadat. (Panírral együtt.) Sokan jelezték: csak olvasni (szórakozni) jöttek. Biztos jót nevettek, milyen kicsi még mindig az a bizonyos kerítés. A mártírokat hiányoltam csak; senki se ajánlotta fel, visz az ünnepekre a ház elé egy kis betevőt a kérdezőnek. Persze nem libamájat, az drága, kacsát sem, azokat tömik.

Csak mi nem tömnénk egymás fejét! Továbbra is amondó vagyok: aki unatkozik, nincs hallgatósága, menjen át a szomszédjához, kínálja meg szörppel, (házi) süteménnyel! Gyógyír a barátkozás mindenre. Irigységre, butaságra, bánatra, túlmunkára. Apropó: ha esetleg a kérdező dolgozik karácsonykor, nyugodt szolgálatot kívánok! Ha ötven éve főz, pihenjen. Lelkiismeretfurdalás és kérdés nélkül.