Hatvanéves lett az egykori csabai támadó, Takács Zoltán

– Milyen az élet futball nélkül? Hiányzik?
– Egészen más. Másképpen telnek a napjaim, mint évtizedeken keresztül. Például szabadok a hétvégéim, amelynek nagyon örülök, de nem csak én, hanem a családom is, hiszen otthon vagyok. Elsősorban a labdarúgást körülvevő közeg az, amely nem hiányzik. Ami pedig hiányzik, az a srácok jelenléte, az öltöző hangulata, a meccsek, az edzések. Jól megvagyok, a civil életben helyezkedtem el, sokat utazom.

ÉLETKOR

– Hihető, hogy 60 éves lett?
– Soha nem foglalkoztam a korommal, de el kell hinnem, hogy ennyi vagyok. Viszont semmilyen szinten sem befolyásolja a mindennapjaimat. A szervezetem azért átalakult, ám elfogadtam a koromat, és nincs is vele problémám.
– Bajáról indulva kihozta magából a legtöbbet?
– Valamiért így alakult, így volt jó, és utólag nem is bánok semmit. Több mint 50 NB I.-es meccset játszottam remek edzőkkel, meghatározó játékosokkal, és erre büszke vagyok. Akadtak momentumok, amelyek talán megváltoztathatták volna az életemet, a karrieremet: ilyen lehetett, amikor kiöregedtem a Fradi ifiből, majd kölcsönadott a klub Budafokra, és egy év múlva nem én, hanem a hozzám hasonlóan kölcsönben a Ganz-Mávagban futballozó Bánki József kapott kettőnk közül szerződést. Ez még az a Fradi volt, amelyben például Nyilasi Tibor, Szokolai László futballozott. Vidéki gyerek voltam, nem volt senki a hátam mögött. Aztán sajnálom, hogy miután Szegedre kerültem 1990-ben, rá egy évre kiestünk az osztályozón a Diósgyőr ellen, mert akkor is alakulhatott volna másképp a pályafutásom.

Minden a család

– A feleségemmel 1985-ben együtt indultunk el erre az útra, neki rengeteget köszönhetek, ő biztosította a hátteret. Sajnos a bátyám, a szintén NB I.-ben futballozó Takács József 2019-ben, édesanyám 2020-ban elhunyt, édesapámat pedig már 1998-ban elveszítettem, így a saját közvetlen családom mindennél fontosabb. Bármiről is beszélek, azt mind külső segítség nélkül, a családom révén értem el, és ebben benne van minden. Nagyon hiányzik a bátyám, aki tudta, hogyan indultunk el Bajáról, annak nem a leggazdagabb részéről. A feleségem pedagógus a Ságváriban, nagyon sok olyan tanítványa van, aki messzire eljutott. A gyermekeimre pedig nagyon büszke vagyok: Anett lányom jogász, míg Roland fiam építőmérnök, és saját életük van. Igyekszem a hátra lévő hatvan évet úgy leélni, hogy ugyanúgy rendben legyen minden, mint az első hatvanban volt.

BÉKÉSCSABA

– Mennyire volt meghatározó a Békéscsabán eltöltött időszak?
– Rendkívül fontos volt, itt lettem NB I.-es játékos. Kiskunfélegyházán, majd Mezőtúron töltöttem le a másfél éves katonai szolgálatot, és a magyar katonaválogatottal jártam Vietnámban is, majd a leszerelés után kerültem Békéscsabára 1985-ben. Az NB II.-es Baja játékosaként ki kellett töltenem a szerződésemet, de nyáron már mehettem Csabára. Pásztor József, Királyvári Károly, Kerekes Attila, Fabulya György, Steigerwald Zoltán, Fecsku István, Kanyári Zoltán, Szekeres József – nekem ez jó tanuló időszak volt közöttük, szokhattam az első osztály légkörét komoly konkurencia mellett. A második szezonban egyre többször játszottam, majd jött Csank János, akinél beverekedtem magam a csapatba, ám a győri Turbék belépője után elszakadt az összes bokaszalagom a jobb lábamban. Előbb fekvő, majd járógipszet kaptam, nagyjából fél évig gipszben volt a lábam – na, ez ma már elképzelhetetlen. Csank biztatott, hogy vár vissza, és kölcsön adtak Komlóra.

– Visszalépés volt?
– Nem mondanám. Az NB II.-es Komló mellett az NB I.-es Kaposvár is várt volna, de a Komló jobb ajánlatot tett, és azt választottam. Három évet voltam itt például Réfi Gábor, vagy idősebb Dárdai Pál társaságában. Volt ajánlatom Győrből, de Szegedről is, ahova már jöttem volna, ha 1989-ben bent marad a Vasas elleni osztályozón a csapat. Kint voltam a Szeol-pályán a visszavágón, éppen azon kapu mögött álltam, ahol a Vasas egyenlített, majd kitört a balhé. Így kerültem az NB I-be 1990-ben feljutó Szegedbe, amelyben megint három évet töltöttem el.

SVÁJC

– Abban az időszakban ritkán jutottak még el labdarúgók külföldre, önnek mégis sikerült.
– Svájcban, Wallis kantonban az FC Salgesch negyedosztályú csapatba igazoltam 1993-ban. Életem legszebb szakasza volt ez a két év annak ellenére is, hogy az első esztendőben egyedül voltam, a feleségem itthon várta állapotosan a lányunkat. Vonz az az életstílus, az a hozzáállás az élethez, amely jellemző a svájciakra, már akkor is jólétben éltek. Az ország, a táj, a közeg, a miliő, a precizitás mind megfogott, én pedig egy 1500 fős kisvárosba, Weindorfba kerültem, ahol nagyon szerették a futballt és azt, aki rugdossa a gólokat. És mivel az első hazai bajnokin rögtön háromszor betaláltam, máris megszerettek. Gólkirály lettem, külföldiként szerepeltem a kantonválogatottban – szerettek, elismertek és elfogadtak emberileg is. A második évben már velem volt a családom is, ekkor pedig helyi kupát nyertünk, a döntő gólt a 89. percben én fejeltem. Az elnök kijelentette, addig maradhatok, ameddig tudok futballozni... Ám jött egy sérülés, elszakadt a térdszalagom egy felkészülési meccsen, így még ott megoperáltak, majd haza kellett költöznünk. Talán ez a szituáció is fontos momentum volt az életemben, a pályafutásomban. Ha nem sérülök meg, lehet, hogy még mindig kint vagyunk, de ez már csak utópia.

SZEGED

– Egyértelmű volt, hogy Szegedre jönnek vissza?
– Igen. A svájci sérülés után elment egy évem a rehabilitációval, és amikor 1990-ben Szegedre jöttünk, már akkor eldöntöttük, hogy itt telepedünk le. Fantasztikus, élhető város, nekünk pont megfelelt. Akkor kaptunk egy szolgálati lakást a Kemes utcában, majd a Csuka utcában szálltunk be egy társasházi lakás építésébe. Közben a lábamat leteszteltük, amikor Vágó Attilával és az NB II.-es Kiskundorozsmával lealapoztam: kibírta a kemény munkát.
– Gyorsan megtalálta az edzői munka?
– Igen, Dorozsmáról eljöttem, és 1997 nyarán kezdtem el az edzői munkát az SZVSE-nél, majd fél után Tápé jött, és 1998 nyarán indult az emlékezetes és sikeres algyői pályafutásom.

ALGYŐ ÉS MAKÓ

– Mondhatjuk, hogy mint edző Algyő és Makó is a szívéhez nőtt?
– Igen. Algyő mindenképpen, hiszen két részletben összesen 13 évet dolgoztam ott. Makó pedig azért, mert mint tréner ott vállaltam munkát a legmagasabb osztályban, az akkori NB II.-ben, és abban az időben a klub addigi legjobb eredményét értük el a negyedik hellyel teljesen amatőrként. Algyőn elég sok sikert értünk el együtt. Attól függetlenül, hogy labdarúgásmentes életet élek, van még egy csapatom, ez pedig az algyői öregfiúk, akikkel 21 évvel ezelőtt bajnokok lettünk az NB III.-ban. Ez a csapat arra a keretre épül, és évente egy-két meccset még mindig játszik. Nagyon jók ezek az összejövetelek, amelyek révén rendre eszembe jut: az ahhoz fogható egyéniségek hiányoznak a mai futballból, mint például Kothencz Péter, Krajczár István, Brinszky Adrián vagy Tóth Attila. Jó futballisták, egyéniségek, emberek voltak mindannyian, nem csak az említettek.

– És játékosként a SZEOL öregfiúk?

– Sajnos amióta Szalai Dzsínó István elhunyt, még Gerecz Péter révén összejöttünk néhányszor, de már nem igazán funkcionál a sztori.