Halhatatlanok

2023.03.13. 10:19

Odatették magukat: sikeres tornászgenerációk nevelkedtek a békéscsabai Utyatinszki házaspár keze alatt

Minden idők legeredményesebb békéscsabai edzői Unyatinszkiné Karakas Júlia és férje, Unyatinszki Mihály. Több tornászgenerációt neveltek fel, legismertebb tanítványuk az olimpiai, világ- és Európa-bajnok Ónodi Henrietta. A sportszakmai tanácsadó testület döntése nyomán januárban Békéscsaba halhatatlan sportcsillagai közé került a két tornamesteredző.

Gajdács Pál

Unyatinszki Mihály és Unyatinszkiné Karakas Júlia az edzőknek adományozott olimpiai érmekkel Fotó: Bencsik Ádám

Öt éve vonult nyugdíjba az Unyatinszki házaspár, s azóta keveset hallani felőlük, ám mintha el sem telt volna ennyi idő, ugyanolyan frissek, és a humorérzékük sem kopott meg.

A skótjuhász „kicsinyített” mása, egy sheltie fogad kollégámmal. Valóságos energiabomba, úgy ugrál körül bennünket, mintha ezer éve ismerne. Gazdáinak kell közbelépni, hogy az utcai ajtótól eljuthassunk a tíz méterre található bejáratig. A télikert üvegén bekukucskálva próbálja elvonni Julika figyelmét, akit a benti „zöldben” a fotósunk próbál megörökíteni.

– Meglepetésként ért bennünket az elismerés, hiszen már régóta nem vagyunk aktívak – utalt Unyatinszkiné Karakas Júlia a nemrégiben kapott elismerésre, miután elfoglaljuk helyünket a nappaliban. – Örültünk neki, hiszen a versenyzőink sok szép eredményt – kiemelve Ónodi Henrietta két olimpiai érmét – értek el, de ebben még sok mindenki más – pedagógusok, kollégák – is benne voltak, akik segítettek bennünket a mindennapokban.

Negyven év együtt, edzőként

Julika 1977-ben került Békéscsabára, későbbi férjével, Unyatinszki Mihállyal 1980-tól dolgoztak együtt, egészen az öt évvel ezelőtti nyugdíjazásukig.
– Három korosztályt – az első osztálytól az érettségiig – vittünk végig úgy, hogy közben folyamatosan zajlott a kiválasztás – elevenítette fel a kezdeteteket Julika. – Az Ónodi Henrietta fémjelezte korosztály volt az első. Még a „kettes” iskolában kezdtünk sportosztályban. Minden évfolyamban indult egy külön osztály, és így épült fel a rendszer, akkoriban a „kettesben” reggel dupla testnevelésórákat tartottak. Amikor Heni felkerült ötödikbe, egy külön tantestület alakult, amely az oktatásukat végezte. Nem volt egyszerű, hálásak voltunk Bozó Dezső igazgató úrnak, aki segített, hogy ez a tulajdonképpeni akadémiai rendszer „őse” kialakulhasson. Később átjöttünk a „kilencesbe”, a mai Jankay Tibor Két Tanítási Nyelvű Általános Iskolába, ahol viszont már tornaosztályban tanulhattak, később innen mentek át a közgazdasági szakközépiskolába, a „Közgébe”. A lényege az volt, hogy se a tanulás ne legyen túl sok, se az edzés. A szülők is nyugodtak lehettek, hiszen reggeltől a második edzés végéig mi gondoskodtunk a gyerekekről. Amíg ez a rendszer működött, jöttek az eredmények, aminek elengedhetetlen feltétele volt az is, amit a névadó szponzorunk, a Hungarotel cég hosszú távon anyagilag biztosított.

Egykori tanítványok
A gardróbszoba tele van fényképekkel, rajta az egykori tanítványokkal, akik ma már szétszóródtak a világ minden tájára.

– Sokszor jön egy-egy e-mail, egy fotó, egy hír – mondja Julika. – Sajnos a tanítványokkal csak ritkán futunk össze, szétröppentek a világba, mindannyian edzősködnek. Kiss Renáta és Sarkadi Ella Angliában kicsikkel, Péntek Tünde Amerikában több korosztállyal is foglalkozik. Balog Ildikó – aki az olimpiai felkészülést segítette, és Henivel együtt ott volt a barcelonai és az atlantai ötkarikás játékokon is – Reniékhez hasonlóan Angliában dolgozik edzőként.

– A ma Floridában, Tampa közelében elhelyezkedő Lake Cityben élő Henivel régen, két éve találkoztunk utoljára – mondta Misó. Már nem a családi kiropraktőri rendelőben dolgozik, hanem egy kórházban, sürgősségi osztályon, irodai munkát végez. Nem akart edzői pályára menni­.

Tavaly volt 30 éve, hogy Ónodi Henrietta Barcelonában olimpiai bajnokságot nyert ugrásban (és ezüstérmet talajon), az évforduló idején igazán, de azóta is többször szóba került ez a sporttörténelmi esemény.

– Nagy kaland, nagy izgalom volt! – csillant fel Julika szeme. – Mostanában rendezgetjük a képeket, melyek színeit meg is kell már erősíteni, mert kifakultak. Az élmények az emlékezetben annál élesebben élnek. Nagyon izgultunk Barcelonában, ahogy jöttek a magyar csapat eredményei, úgy lett egyre nagyobb az izgalom. Heni egyértelműen esélyes volt, amiről persze senki nem beszélt. Nehéz volt úgy viselkedni, hogy ne látszódjon rajtunk az izgalom. Persze izgult Heni is. A verseny előtt jöttek az olimpiai bizottságtól a látogatók. Azt az érzést senkinek nem kívánom, amikor láttuk, hogy azt a gyakorlatot, amivel versenyezhet, nem csinálta meg. Végül csak olyan egyszerű mozdulatokat gyakoroltattunk, hogy az idegek, az izmok át legyenek mozgatva.

A döntőben aztán megcsinálta!
– Ha megnézzük ahogyan a második ugrása előtt rákoncentrált… Hogy odatette magát! – kiáltotta el magát Misó, aki mintha „kiszállt” volna a jelenből, s visszaugrott 1992-be, filmszerűen peregtek az események. – Előtte már nem mondtam neki semmit, minden olyan begyakorolt volt, kezdve a deszka beállításától.

– Persze azért észnél kellett lenni, nehogy az edző izgalmában rossz helyre tegye a deszkát – tette hozzá a felesége. – Na, de a talaj sem volt rossz! Azon a szeren ezüstérmes lett Barcelonában, de szerintünk a legjobb talaja neki volt. Az a két hét kint Barcelonában olyan volt, hogy bizonyos eseményeket teljesen kizártunk, csak azok a fontos momentumok maradtak meg, amik „eljuttattak” bennünket a verseny kezdetéig – folytatta Julika.

– Az olimpiai falu a tengerparton volt – emlékezett Misó. Amikor vége lett a versenynek, mehettünk volna a gyönyörű homokos tengerpartra pihenni, hiszen maradt még másfél hetünk az Aranygép indulásáig, ám Henivel minden vágyunk az volt, hogy menjünk haza. Amúgy azóta sem jártunk Barcelonában! De még el szeretnénk menni.

– Azt a békéscsabai fogadtatást sem feledhetjük! S milyen jól titkolták! – vette vissza a szót Misó. – Az utazástól holtfáradtan bementünk a klubszékházba, előtte azt kérték, hogy legyünk egyenruhában. Egyszer csak megjelent egy Mercedes, és rendőrmotoros felvezetéssel mentünk a városháza elé, ahol hatalmas tömeg fogadott bennünket.

Ónodi Henrietta
Az egykori tanítvány, Ónodi Henrietta bemutatja lóugrásgyakorlatát az 1992-es barcelonai olimpián Fotó: Honéczy Barnabás/MTI 

Nyugdíjba vonulás

A kívülállók számára úgy tűnt, mintha az Unyatinszki házaspár hirtelen hagyta volna ott a Torna Club Békéscsaba Rácz Lukács Tornatermét. Nem teljesen, hiszen már készültek a nyugdíjba vonulásra­.

– Önbecsapás lenne, ha azt mondjuk, nem vártuk a nyugdíjba vonulást, mert elfáradtunk. Mindig benne voltunk a sűrűjében, a körülmények sem úgy alakultak, ahogy szerettük volna – mondta Misó. – Az utolsó, Makra Noémi fémjelezte generációt még szerettük volna végigvinni, de új csoporttal elkezdeni a munkát már nem akartunk. Nem lett volna jó, hogy aztán a felénél otthagyjuk őket. A klubnál eredetileg négy edzőpáros dolgozott, s akkoriban már nem voltak meg azok az edzői párosok, melyek működtették az iskolarendszert, s főleg hiányzott az a páros, amelyik meríthetett volna az új generációból. A szövetség igyekezett segíteni azzal, hogy próbáltak leküldeni edzőt. Mi is próbálkoztunk, de ezek nem jelentettek megoldást. Az egész úgy működött, hogy amikor a tanítványok már az érettségi előtt álltak, mentünk a legkisebbekhez, felépítve az újabb csoportot. Ez egy minta volt, Budapestről a Héraklész Programtól is jöttek tanulmányozni az itteni rendszert. Szerettük volna végigvinni Noémit, de olyan helyzet állt elő, hogy elgondolkodtunk, mivel már nyugdíjaskorúak voltunk, úgy voltunk vele, ha a sors is úgy akarja, akkor befejezzük!

Azóta voltak a tornateremben, de – ahogy Julika fogalmaz: csak úgy bekukkantottak­.

Ha megkérnék arra, hogy tanácsokkal segítsék a klubot, nem mondanának nemet.

– Ha a véleményünket kérnék, szívesen segítenénk. Volt is erről szó – mondta Julika. – A mai világ egyébként nem kedvez az ilyen sportágaknak, ahol hosszú távú, precíz munkát kell végezni. Az egész csak akkor működik, ha megtaláljuk azokat, akik ezt a munkát nagyon szeretik. Nagyon szurkolunk, hogy valahogyan sikerüljön visszaépíteni azokat a dolgokat, amelyek beváltak!

2013-as fotó: Makra Noémit irányítja Unyatinszki Mihály Fotó: NS/Fuszek Gábor

Minden nap egy vasárnap

– Amióta nyugdíjba mentünk, minden nap egy vasárnap. A „Nincs már annyi hátra, hogy rossz bort igyunk” mottót tartjuk a szemünk előtt – így Misó. – Végre a saját dolgainkkal tudunk foglalkozni, jutott idő a kertünkre is, gyümölcsfákat ültettünk. Tudatosan átálltunk arra, hogy nekünk az utolsó harmad az életből legyen a miénk. Sportolunk is a magunk módján, jómagam úszok. A tenisz a fájó porcikáim miatt nem jöhet már szóba. Fájó viszont, hogy nagyon gyorsan telik az idő. Amíg benne vagy a taposómalomban, akkor ezt nem is veszed észre. Most, hogy le vagyunk nyugodva, csak azt látjuk, hogy már megint itt a péntek, és közben eltelt öt év!
Julika nem tagadja, hogy lassan álltak át.
– Legalább három évbe tellett. Sok mindennel el voltunk maradva, de végre a családunk is több figyelmet kapott. A magunk körüli dolgokat igyekeztünk rendezgetni, amivel el voltunk maradva. Többet tudunk a barátokkal, volt évfolyamtársakkal találkozni. Sokfelé van sok jó barátunk, az Egyesült Államokban is többen. A mozgást én is fontosnak tartom, itthon tornázom és kerékpározom. Szerettünk volna utazni is, de amikor abbahagytuk az edzősködést, sajnos a családban egy év alatt négy hozzátartozónkat is elveszítettük, majd jött a Covid. Azért mentünk is, de szeretünk itthon lenni, mert edzőként sokat jártunk-keltünk, és most már nagyon megválasztjuk, hogy hová indulunk el. De megyünk, a kutyával is, főleg itthon, de az Adriára is visszük. Elfoglaltak vagyunk!

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a beol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában