A világ negyedik legmagasabb pontját is elérte a csabai hegymászó

– Azt hiszem, nagyon sokan ön miatt tanulták meg a Lhoce nevét. Miért emellett a csúcs mellett döntött?
– Mióta 2019-ben feljutottam a K2-re, nagyon sokat gondolok a Mount Everestre, a világ legmagasabb csúcsának megmászására. Nem titkolt célom, hogy ezt minél előbb megkíséreljem, és volt is egy halovány remény arra, hogy már idén összejöhet az expedíció, de a koronavírus utáni időszak és az orosz-ukrán háborúval együtt járó válság anyagilag ellehetetlenítette ennek esélyét. Ezért a Lhoce-re esett a választásom, ami az Everest tőszomszédságában található, a tömbjéből emelkedik ki, magassága pedig meghaladja a 8500 métert. Amolyan tesztként is tekintettem rá, az útvonalat pedig majdnem végig ismertem, hiszen 7700 méterig teljesen megegyezik az Everestre vezető szakasszal, ahol korábban már jártam.

– Nagyon izgalmas időszakot töltött a hegy alaptáborában. Facebook- és naplóbejegyzéseiben számos érdekességet olvashattunk az ottani mindennapokról. Kicsit bemutatná ezt a különleges helyet?
– A 8000 méter feletti csúcsok alaptáborai közül az Everesté a legnépesebb, illetve a legfelszereltebb, mellesleg megegyezik a Lhoce alaptáborával. A hegy lábához minden évben sok száz mászó érkezik, akiket serpák tömege kísér. Ők viszik az expedíciók oxigénpalackjait, felszereléseit és a sátrait. Ott tartózkodásom idején mindössze ketten voltunk a nemzetközi mezőnyben, akik oxigénpalack és serpák nélkül igyekeztünk feljutni a hegyre.

Visszatérve az alaptáborra, a hely tulajdonképpen egy nemzetközi falu kisegítő személyzettel, konyhákkal, orvosi sátorral, zuhanyzó és vécésátorral, illetve pihenő sátorral, ahol a jelenlévők regenerálódnak az akklimatizációs körök között.

A tavaszi időszakban majdnem ezer ember tölti ott a mindennapjait. Nekem a periférián, a hegy felé eső részen volt a helyem, amit egy moréna választott el a tömegtől. Bevallom, ennek már akkor is örültem, hiszen nagyon óvatosnak kellett lennem a Covid miatt. Az alaptáborban voltak olyan mászók, akiket koronavírus gyanúja miatt evakuáltak. Komoly felelősséget jelentett, hogy a nehezen összejött expedíciót és persze a siker esélyét ne kockáztassam. Az utam az utolsó pillanatban jött csak össze, hála békéscsabai támogatóimnak is.

– Az expedíció egyik legfelemelőbb pillanatának innen Békéscsabáról azt láttuk, amikor több ezer kilométerről, a hegy lábától a Boldog születésnapot című dalt énekelte itthon tartózkodó, aznap négyéves kisfiának, Somának az interneten keresztül. Milyen érzések játszódtak le ekkor önben?
– Ahogy Soma cseperedik, egyre többet tud, és egyre több mindent csinálunk együtt, úgy válik egyre nehezebbé minden elindulás. Némi gyógyír, hogy a kommunikációs lehetőségek folyamatosan fejlődnek, már egész jó az internetes lefedettség az alaptáborban, és külön csomagokra is elő lehet fizetni, igaz elég drágán. Így napi szinten beszélhettünk, jó idő esetén még videotelefonálhattam is a családommal és az expedíció támogató partnereivel. Mindez kicsit könnyebbé tette a távollétet, de Soma születésnapja egy nagyon érzelmes pillanat volt számomra.

– Van-e szüksége speciális étrendre egy hegymászóknak?
– Mint a nagyobb állóképességet igénylő sportolóknak, nekünk is szénhidrátdús ételeket kell fogyasztanunk, emellett fontos, hogy sokat igyunk, hogy hidratáljunk. A levegő nagyon száraz az extrém magasságban, és sok vizet is veszítünk. Az elmúlt években megértettem, hogy milyen fontos szerepük van a jó minőségű táplálék-kiegészítőknek, amelyek nagy mértékben támogatni tudják a regenerálódást, segítik a teljesítményt és az erőnlét megőrzését. Persze, a csabai kolbász és az egyéb kiváló csabai füstölt finomságok sem hiányozhattak az étrendemből.

– A csúcsmászást mindig megelőzik az úgynevezett akklimatizációs körök. Hogyan sikerültek ezek a mászások?
– Mindkét akklimatizációs köröm a tervek szerint, sőt, még annál is jobban! Miután 7300 méteren töltöttem két éjszakát, úgy éreztem, hogy nincs szükségem harmadik körre, készen állok a csúcsmászásra. Szerencsém volt, mert az időjárási ablak is korábban nyílt, mint azt előzetesen vártuk.

– Laikusként nehezen tudjuk elképzelni, hogy mi történik az emberi szervezettel ezekben a magasságokban.
– Egy-egy magasság mindig akkor okozza a legnagyobb nehézséget, amikor először érünk fel oda. A második akklimatizációs kör során a hármas tábor fölé másztam, és ott éjszakáztam. Ilyenkor az ember nyugalmi pulzusa az egekbe emelkedik, kalapál a szíve, vérünk besűrűsödik, aludni nagyon nehéz, szinte lehetetlen. Gyakran csak izeg-mozog a hegymászó, nem nagyon van étvágya, óriási erőket kell mozgósítani, hogy a hóból jeget olvasszon, mert a folyadék pótlása ilyenkor is fontos. Ebben az állapotban nagyon fáradtságos a sátor felállítása, az éjszaka pedig véget nem érően hosszúnak tűnik. Nekem egyetlen nagyon nehéz éjjelem akadt a hegyen, amikor egész éjszaka tombolt a vihar. Ezalatt végig a sátramban ültem, a hátamat nekitámasztva és kapaszkodva az oldalába, hogy ne tépje le fölülem a szél. Alig vártam, hogy eljöjjön a reggel. Mint mondtam, szinte végig szerencsém volt, ez a néhány óra jelentett nagyobb nehézséget az időjárás szempontjából.

– Miként zajlott maga a csúcsmászás?
– A negyedik táborból, 7700 méterről indultam a csúcsra, ami mintegy tizenhét órát vett igénybe. Kicsit lassabban haladtam, mint terveztem, mert előző nap nem tudtam annyit pihenni, mint szerettem volna. Ilyenkor alvásról már nem lehet beszélni, de a negyedik táborban négy órát vett igénybe, hogy a sátorhelyet kialakítsam, így csak 3,5 óra maradt indulásig. Este fél tízkor keltem útra, és másnap délután három óra előtt értem fel a csúcsra. A mozgásomat úgy lehet elképzelni, mint egy lassú vánszorgást, ami közben sokat lóbálom, mozgatom a kezem és a lábam, hogy serkentsem a vérkeringésem, de így is megvolt az esélye, hogy elveszítem néhány lábujjamat, néhány meg is fagyott egy kicsit, még zsibbadnak valamennyire, de szerencsére nem maradandó. A legijesztőbb a mászásban az aluszékonyságom volt, néha nagyon erős álmosság tört rám az oxigénhiány és a kimerültség miatt.

A már visszafelé tartó mászók és serpák tanácsolták, hogy forduljak vissza, mert amikor találkoztunk, még messze volt a csúcs, és az idő is átmenetileg rosszra fordult. Nem hallgattam rájuk, mert úgy éreztem, van még időm, szerencsére felértem a csúcsra, ahol bár jobban fújt a szél, de az idő kitisztult. A Lhoce-ról önfeledten gyönyörködhettem a Mount Everestben is.

– Naplójában olvastuk, hogy egy megfagyott hegymászó mellett is el kellett haladnia. Nem lehetett könnyű pillanat.
– Az előzetes információk szerint nem számítottam erre. Közvetlenül a csúcs tövében láttam meg először, még integettem is neki, mert azt hittem, egy lefelé haladó hegymászó társam. Csak amikor odaértem, akkor tudatosult bennem, hogy egy holttest van előttem. Az ember ilyenkor lefagy, megdöbben, mégis szörnyű kimondani, de az oxigénhiányos állapotban nem annyira megrázó az élmény, és csak jóval később érezzük át a látottak igazi súlyát.

– A K2-n tizenöt, most valamivel több, mint tíz kilót fogyott az expedíció alatt. Miként lehet ezt pótolni?
– Fontos a megfelelő táplálkozás, másrészt hazafelé, Katmanduban két hetet kellett eltöltenem, ahol sokat pihentem, illetve elkezdtem az alapozó edzéseket is. Az első hetekben egyébként fokozatosan kell visszatérni a napi edzésekhez, nagyon óvatosnak kell lenni, mert az ízületeknek és az izmoknak időt kell adni, hogy magukhoz térjenek.

– Mit jelent számára a mostani siker?
– A Lhoce sikeres megmászása egy fontos lépés volt az Everest felé. A csúcsra érve egyébként sok minden kavarog az emberben, de az igazán euforikus élményt a hazaérkezés pillanata jelenti, amikor újra magamhoz ölelhetem a családomat, akiktől rengeteg erőt és támogatást kapok. Így, és csak így nyer értelmet minden.

– Jövőre pedig következhet a világ legmagasabb csúcsa?
– Határozott szándékom, hogy jövő tavasszal megkíséreljem az Everest palack nélküli megmászását. Minden erőmmel azon dolgozom most, hogy 2023-ban visszatérhessek Nepálba. Kilenc hónapom maradt a szervezésre és felkészülésre – úgy érzem, nagyon jó esélyeim vannak.