Így láttuk mi a helyszínen a magyar-angol meccset

Az Erzsébet körúton már kora délután megteltek a vendéglátóhelyek standjai, piros mezes szurkolók latolgatták az esélyeket, miközben nagy mennyiségben fogyasztották az alkoholos frissítőket. A Thököly út környékén már az sem tévedt el, aki életében nem járt még Budapesten, hiszen jelentősen megnőtt az egy négyzetméterre eső Szoboszlai, Fiola, vagy éppen Sallai nevét viselő meggypiros mezt viselő drukkerek száma.

Ezúttal sem maradt el a már a magyar válogatott mérkőzései előtt látott szurkolói vonulás, amely ezúttal nem a Hősök teréről, hanem a Verseny utca Keleti pályaudvar felőli végétől indult, hangjukat már messziről lehetett hallani. Szaporodtak a mezeket, sálakat perecet kínáló utcai árusok száma is, egyhez mi is odaléptünk, kedves, kissé hiányos fogazatú asszonyság kezdi dicsérni a portékáját. Ki is választottunk egy-egy nemzeti színeket és címert ábrázoló sálat, amit rögtön a nyakunk közé tekertünk.

Kis csoportunk három órával a mérkőzés előtt jutott át a kapukon, ekkor csak néhányan foglalták el helyüket a lelátón, s ha nem is volt néma csend a Puskás Arénában, de furcsa volt látni a szinte teljesen üres lelátót.

Szépen, fokozatosan telt meg a stadion, a magyar válogatott szurkolóit tömörítő Carpathian Brigade új látványtervvel készülődött, a hatalmas 6:3 felirat bennünket a magyar labdarúgás leszebb napjaira, az angolokat pedig egy több évtizeddel ezelőtt kapott hatalmas pofonra emlékeztette. S a hatalmas húsz méter hosszan kifeszített molinón, a pályára lépő magyar játékosoknak is szólt egy üzenet: „Kövessétek a régi nagy legendák útját!”

„Tavaszi szél, vizet áraszt!” – énekelte a magyar tábor. Mit mondjunk, a hangulat már ekkor a tetőfokára hágott.

Akkor pedig már felrobbant az aréna, amikor a magyar játékosok kijöttek szemlélődni a pályára, felmérve a gyepszőnyeg állapotát.

A bemelegítésnél a magyarok voltak a frissebbek, szűk órával a kezdést megelőzően előbb a három kapus, Gulácsi Péter, Dibusz Dénes és Bogdán Ádám bukkant fel a játékoskijáróban, akiket nem sokkal ezután követtek a mezőnyjátékosok is. Az angolokat óriási füttyszó fogadta, már ekkor ízelítőt kaptak abból, ami később várt rájuk.

Amikor a magyar válogatott régi ismerőse, a török Cüney Cakir a sípjába fújt, már hatvanezer torok kiabálta, hogy „Ria, ria Hungária”.

Az angolok elleni hosszú, majd hat évtizedes nyeretlenségi széria sajnos nem szakadt meg, hiszen a szünet után tizennégy perc alatt lőtt három góllal lerendezte a magyar csapatot Gareth Southgate együttese, a végén még megtoldva egy negyedik találattal is.

Az Európa-bajnokságon látott fantasztikus teljesítmény után szomorú volt átélni ezt a vereséget, de még szomorúbbak lehettünk egyes szurkolói – teljesen értelmetlen, fölösleges – megnyilvánulás után. Amit nem is érdemes részleteznünk, hiszen azt a helyszínen, vagy a televízió képernyője előtt ülve mindenki láthatott – (mondjuk a Anglia minden idők legdrágább játékosának a nyáron az Aston Villától 117,5 millió euróért a Manchester Cityhez érkező támadó Jack Grealishnek talán nem kellett volna egy berepülő poharat a szájához emelve hergelni a tömeget).

A mérkőzés végét jelző hármas sípszó után a súlyos vereség okozta sokk miatt egy percre elcsendesedett a stadion, hogy azután mégis megtapsolja Marco Rossi fiait, akik csendesen, szomorúan odaballagva megköszönték az elképesztő biztatást, majd együtt elénekelték a magyar Himnuszt. A válogatottba sérülése után visszatérő Szoboszlai Dominik elsőként sétált oda a szurkolókhoz és adta át a mezét, akit a csapatkapitány, Szalai Ádám, majd Szalai Attila is követett.

Jókora keserűséggel intettünk búcsút a csodálatos Puskás Arénának, mert a súlyos vereség ténye mellett a kedvencek játéka is csalódást keltett.