A maglódi utánpótlást edzi Váczi Zoltán

A Nemzeti Sport által készítettet interjút itt olvashatja.

– Hogy bírják a koronavírus-járvány miatti bezártságot?

– Nehezen. De ez van, muszáj betartanunk a rendet. Több idő van most itthon üldögélni. Élelmet viszünk az idős szülőknek, bevásárolunk nekik, szóval, megpróbáljuk valamiképpen hasznossá tenni magunkat. Egyébként Maglódon vagyok a tizenkilenc évesek edzője, ami mellett a tizenhat esztendőseknek is tartok tréningeket, ám természetesen most egyelőre nincsenek gyakorlások. De a vállalkozás megy.

– Miben utazik?

– Építési vállalkozó vagyok, a munka nem állhat meg. De az idősekre nagyon vigyázni kell. Magamat nem féltem, pályafutásom alatt olyan kiképzést kaptam, hogy az én szervezetem biztosan leküzdené a betegséget. De a nyugdíjasokra nagyon figyeljünk oda. Ne feledjük, a mostani Magyarországot ők építették. Itt, Pécelen is sok idős él, látom, hogy odakint kapálgatnak a kapu előtt, nem bírják a tétlenséget. A munkához vannak szokva. Na, a mai fiatalokról ez már nem mondható el.

– Jól érzem, van mondanivalója erről?

– Ők már csak költekezni szeretnek. Más világban élnek, amolyan elvarázsolt bolygó az övék. Magam is tapasztalom, hiszen a nevelt fiam tizenhat éves. Legalább focizik! Maglódon játszik, miatta kerültem oda én is. Amikor megtudták, hogy az én fiam, megkérdezték, nem lenne-e kedvem az utánpótlásban dolgozni. Kicsit gondolkodtam, majd igent mondtam. Elfoglalt vagyok, de futball nélkül nem igazi az életem.

– Vasas-meccsen mikor járt legutóbb?

– Az idény első bajnokiján kint voltam, azóta nem. Nem tetszett, amit láttam, nem fedeztem fel elképzelést, és azt mondtam magamban, akkor inkább nem jövök. Bene Ferencnél változott a helyzet, televízióban megnézem a meccseiket, de ennyi. Sajnos a mostaniakat is a régi csapattársaimhoz mérem, és hát a maiak az akkori alapemberek tudásának negyedére sem képesek. A Vasasnál most zajlik éppen a szavazás, hogy megválasszák minden idők három legjobb játékosát, hihetetlen jó érzés, hogy egyelőre ott vagyok a dobogón.

– Dohányzik még?

– Sajnos. Ötéves voltam, amikor először beleslukkoltam egy cigarettába. Édesapám adta a kezembe, gondolta, beleszívok, és nyomban eldobom, megfulladok majd a füsttől. Hát nem lett igaza. Bejött a cigi, azóta is szívom. Tudom, nem a legjobb szokás, de ez van. Nem tagadom, annak idején sokszor a kispadon is rágyújtottam. A Vasasnál például rendszerint úgy álltam be a második félidőre, hogy a szünetben hoztak nekem egy cigarettát a játékoskijáróhoz, elszívtam, majd beszaladtam a pályára. Mondhatni, én így készítettem fel a tüdőmet a nagyobb igénybevételre. Szerintem nem az a fontos, hogy az ember mit csinál a pályán kívül, hanem hogy a zöld gyepen hogyan teljesít. Hát én így, füstösen is lefutottam mindenkit.

– Edzői nem igen bírtak önnel, mondván, igazi vadló, akit képtelenség betörni.

– Na igen, engem nem tudtak megfogni az edzők. Talán ha keményebben kezelnek. Bár akkor sem… Egyedül Illovszky Rudi bácsi tudott hatni rám, ő a fiának tekintett, a lelkemre hatott. Békéscsabán Pásztor Józsi még pszichológus professzort is hozatott az öltözőbe, ám a doki végül nem vállalt, azt mondta, ő is jár ki a meccsekre, reménytelen vagyok. Egyik edzőm azt mondta, annyiszor ezer forintot kell fizessek, ahány cigit elszívok a stadion területén belül. Azt feleltem, tőlem aztán húzogathatja a strigulákat, engem nem érdekel.

– Mi a helyzet a horgászattal?

– Manapság sajnos már keveset járok. De a botok megvannak még, az egyik barátom nemrégen hívott, menjünk ki a tópartra. Annak idején a csütörtök nálam horgásznap volt, sokszor nem mentem edzésre aznap, inkább kiültem a partra. Hiába tiltottak el a horgászbotomtól, nem tudtak rávenni, hogy inkább tréningezzek. Előfordult olyan is, hogy egy hétre tűntem el. Fogtam egy sátrat, és kivonultam a természetbe. Ilyen vagyok, így kell elfogadni.