Szólistaként igyekszik átadni lélekmorzsáit a csabai zongorista

Sokat fordult a világ, amióta tavaly leültem beszélgetni Vozár M. Krisztiánnal. Az akkoriban bécsi terveit szövögető zongorista életét igencsak átírta a járványhelyzet.

– Mint sokan mások, én is nehezen éltem meg a karantén időszakát. Több mint fél éven át hiába gyakoroltam napi hat órát, nem volt színház, nem voltak fellépések. Nem tudtam, miért kelek fel reggel, ha nincs kinek játszanom. Hosszú idő volt, mire megértettem, ebből az időszakból is sokat tanulhatok – mesélte.

Mint megtudtam, a zenész tavaly költözött feleségéhez az egyszobás „színészgarzonba”. ­Ahogy ő fogalmazott, így hamar megvolt náluk a házasság próbája. – Egy szobában nincs olyan, hogy félrevonulsz, meg kellett oldanunk olyan problémákat is, amik elől más helyzetben elmenekültünk volna. Például, amikor volt valami feszültség bennünk, nem vártuk meg, hogy berobbanjon, inkább kibeszéltünk mindent egymásnak. Ráadásul a pandémia alatt otthon dolgoztunk mind a ketten, ő tanított, én pedig – a koncertek helyett – otthon­ gyakoroltam – avatott be Krisztián, aki alig hogy befejezte gondolatát, egy nyugdíjas házaspárral elegyedett beszéd­be.

– Szinte minden koncertemen láttam ezt a kedves házaspárt, de csak két éve szólítottam meg őket. Ekkor tudtam meg, hogy ötvenhat éve élnek boldog házasságban. Szeretnénk mi is megélni a feleségemmel, hogy ennyi idősen így szeressük egymást, ekkora összhang legyen közöttünk, mint e között a két ember között van – fűzte hozzá, miközben kézen fogva távolodtak tőlünk az ősz hajú szerelmesek.

Felvéve korábbi beszélgetésünk fonalát, elmondta, az elmúlt év a Bécsbe való költözésről szőtt álmokat is felülírta. Ugyanis Krisztián és Heni az új életre félretett pénzből végül egy családi házat vett.

– Éppen sétáltunk a Bocskai utcán, mikor egy ismerős néni kijött az udvarából, és kérdezte, nem tudunk-e vevőt a házára. Bementünk, összenéztünk a feleségemmel, és tudtuk, hogy ez a mi otthonunk. Persze rengeteg munka volt a házzal, de minden verejték megérte. És bár alig egy éve azt hittük, hogy külföldre vezet az utunk, a pandémia átírta a terveinket. És rájöttünk, van még dolguk itt, a Viharsarokban, csak másképp kell hozzá összerakni a céljainkat – osztotta meg velem Krisztián­.

Így a két művészember az új otthonában együtt fogott bele a karrierépítésbe. Henriett a tanítás mellett a festészetben találta meg az útját, Krisztián pedig szólókarrierje építésébe fogott.

– Szeretünk együtt alkotni. Mikor Heni elkezd festeni, én játszom, így inspiráljuk egymást – árulta el. Ugyanakkor rögtön hozzátette, jól tudja, hogy rendkívül nehéz a művészetből megélni. Éppen ezért, – akárcsak felesége – ő is több lábon áll: tanít, koncertezik és a színházban is rendszeresen vannak fellépései. Hamarosan pedig, hosszú kihagyás után, ismét közönség elé ülhet, és megmutathatja, milyen ereje van a zenének.

– Tíz éve nem volt szólókoncertem, ezért ez most egy mérföldkő az életemben. Ezúttal személyes kedvenceim mellett közönségkedvenceket is tettem a repertoáromba. A koncert összeállításakor azt az utat kerestem, hogyan tudok értéket adni úgy, hogy a klasszikusok mellett pár ismertebb dallam is megszólaljon. Így férhet meg jól egymás mellett: Mozart, Beethoven, Chopin és a Trónok harca filmzenéje. Ugyanakkor szeretném, hogy aki eljön, annak égjen be valami a lelkébe a koncert végére, ezért a saját gondolataimmal, szavaimmal is segítek utat találni az emberekhez a zenének. Mondhatni egyfajta lélekcsomagot tettem össze a közönségnek – mesélte lelkesen.