Bamako Rally: lecsapott a kék villám Afrikában

Rajt, Európa széles útjai

– Szenegáli dobosokkal, Himnusszal kísérve január 23-án indultak el a csapatok Budapestről, összesen 345 járművel. Mi a Spirit futam részesei voltunk, amiben két Wartburg, egy négyütemű és a mi kétüteműnk, Karcsi speciálisan felkészített autója volt a főszereplő. A Bamako rally is Karcsi barátom agyszüleménye volt, évek óta nézegette, ízlelgette. Kedvet kapott hozzá, és akivel eredetileg belevágott volna, visszalépett. Így vetődött fel az ötlet, mi lenne, ha én mennék vele. Ettől kezdve nem volt megállás – emlékezett vissza a kezdetekre Vásárhelyi Csaba. A két férfi elsőként Európán haladt keresztül, ami csodálatos élményeket adott számukra.

– Aszfalton, autópályákon suhantunk, láthattuk Szlovéniát, Olaszországot, Franciaországot, Monacot. Spanyolországból komppal keltünk át Marokkóba. Jött az afrikai szakasz, aminek az eleje szintén idilli volt. Marokkó gyönyörű, nem jelentett kihívást, inkább kényelmes autókázást. Jól haladtunk, lelkesek voltunk, már-már nyaralásként felfogható túrát sejtettünk magunk előtt. Nyugat-Szaharába érve újra elcsodálkoztunk a természet szépségén, az Atlanti-óceán partján volt az első táborunk. Akadt bőven homok, dűne is, de még kitartott az aszfalt – részletezte Csaba. Elsorolta az első etapokat: Fezből Merzougába, onnan Erg Chigagába, a sivatagban felállított táborba vezetett útjuk. Aztán Assába, majd Dakhlába tartottak.

Kövek és kanyarok

– Az el chigaga-i, marokkói rész okozta a legnagyobb meglepetést. Az aszfaltútról letérve a GPS-ünk megadta magát. A várost négy útról lehet megközelíteni, de mire észbe kaptunk a 4x4-es (a legnehezebb terepútvonal a rallyn) úton jártunk, ahol még a dzsipesek se bírtak haladni. Ez egy kanyarokkal tűzdelt, megküzdhetetlen, évek óta használaton kívüli szakasz, olykor ki kellett szállnunk az autóból arrébb dobálni a hatalmas köveket. Visszafordulni képtelenség lett volna, egyszerűen nem lehetett kijönni a mederből, ami egy kitaposott, nagy kádhoz hasonlított. Azt éreztük egy-egy kaptatón, hogy biztosan nem tud felmenni a kocsi. Végül, ha kellett, toltuk, feljutottunk – mesélte Csaba.

A "kék villám" alján a hatalmas kövek mély horpadásokat ütöttek, leesett a duda, leszakadt a polc, kiesett a rádió is a helyéről. A 4-6 órás utat végül 14 óra alatt sikerült megtenni a Wartburggal. Ráadásul közbejött egy sivatagi elakadás is.

Sivatagi "kényszerpihenő"

– Örültünk, hogy végre megszűnnek a kavicsok, de következett a térdig érő homok. Elakadtunk, végül egy helyi lakostól kaptunk segítséget. Folyamatosan villogtattunk a lámpáinkkal, azt észlelhette, hogy egy lámpasor áll a sivatag közepén. Összesen öt kocsi süppedt a homokágyra. Odajött, nagy nehezen szót értettünk, s ötszáz méteren keresztül húzta ki egyesével a kocsikat a járható útra. Persze fizettünk neki, de legalább hajnali 3 körül beértünk a táborba. Hatkor már ébresztőt fújtunk, indultunk tovább – emlékezett vissza a nehéz órákra Csaba. Hozzátette, az afrikaiak barátságosak, segítőkészek voltak, szörnyű volt látni a szegénységüket. 

Nélkülözés, üzemanyaghiány

– Marokkó kivételével borzasztó nélkülözést tapasztaltunk mindenütt. Ami itthon természetes, hogy van mit enni, folyik a csapból a víz, ég a villany, ott nem az. Egy rendőr ötven Eurót keres, nagy a korrupció. A legtöbben kereskedelemből próbálnak bevételre szert tenni. Mauritániában benzinhiány van, ami nekünk is okozott bonyodalmat. A két kannánk, tankunk is kiürült estére. Egy nagyváros kaotikus közlekedésébe csöppentünk, szállást kerestünk volna, de üres tankkal gurultunk be a másik Wartburg-csapattal együtt. Tudtuk, másnap már át kellett lépnünk a szenegáli határt, ráadásul este bejelentették, hogy Szenegálban zavargások törtek ki, emiatt fuccsba mehet az egész futam. Hála Istennek nem így lett. Helyi segítséggel, több kútról végül beszereztük az üzemanyagot. Nem volt egyszerű, fű alól kaptuk, de rendes áron. Szerencsénk volt, mert annak ellenére segítettek, hogy a felhalmozott tartalékot a helyieknek szánják. A legtöbben egyébként motorral jöttek-mentek, persze akadtak autók is, régi szívódízelesek. Sikerült egy szállodában helyet találnunk, késő este jött az üzenet, hogy a határnál kapunk értesítést, pontosan merre kell menni. A richard toll-i végpont kimaradt, mert ott súlyos volt a helyzet – sorolta Csaba. Hozzáfűzte, a rallysok kommunikációs lehetősége Szenegálban teljesen megszakadt. Mauritániából és Guineából is szinte lehetetlen volt üzenni, a szálláshelyek wifi-kapcsolatát tudták valamelyest használni. Ahonnan tudtak, küldtek életjelet, szöveges, képi üzenetet. 

Tisztálkodás, evés, alvás

Csaba elmondta, volt néhány nap Afrikában, amikor nem tudtak fürödni. 

– Általában megoldottuk, mert vittünk egy mobiltust. A harmincfokos víz hat emberre is elegendő volt. Nem lettünk patyolattiszták, de jól esett lemosni magunkról a verítéket, a homokot. Strapás feladatok voltak nap mint nap mögöttünk, folyamatosan kaptunk új impulzusokat, gyorsan kellett reagálni. Előfordult, hogy reggel ettünk egy bagettet, aztán egész nap semmit. A rázós részeken úgy éreztük, mintha fogyókúrás fotelben ülnénk. Az út során rengeteg éhező gyereket láttunk. Sok-sok adományt osztottunk szét, de ötven kamionnyi sem lett volna elég. Voltak, akik életükben nem láttak még autót. Az emberek bádogviskókban, szalmából összetákolt, sárral betapasztott épületekben laknak, ahol nincs víz, se villany. Négy kővel kerítették el esténként a kicsi tábortüzeket az afrikaiak, főzték a növényi ételeiket. Óriási a kontraszt, Európa kánaán Afrikához képest. Borzasztó volt látni, ezt a részt szívesen törölném az emlékezetemből – fejtegette. 

A várva várt célba érés

A rallys elmondta, a Bamako összes versenyzője nagy figyelmet fordított a Wartburgosokra, történelmi pillanat volt, hogy kétütemű autó is indult, helyt állt a viadalon, sőt, haza is tért. 

– Amikor az Atlanti óceán partján táboroztunk, már csak 48 km-re voltunk Freetowntól. A teljes mezőnyt bevárták, konvojjal indultunk tovább a célba. Ki tudtuk fújni magunkat, mert már a középmezőnnyel megérkeztünk. Az Afrika Televízió élőben közvetítette a beérkezést, ami után jött a nagy megkönnyebbülés, leengedés. Közel 240-en értünk a futam végére. Óriási élmény volt, ráadásul megkaptuk a Spirit futam első különdíját, a Sivatag bátor harcosa díjat, holtversenyben a másik Wartburgos csapattal. Akkor világossá vált; a szervezők valójában nem hittek abban, hogy ezekkel a járművekkel sikert könyvelünk el. Freetownban szállodában fürödhettünk, aludhattunk, 2-3 napnyi pihenő után pedig elindultunk haza. Rendbe szedtük az autót, csapódott hozzánk egy Landroveres srác is. Összesen oda-vissza 17 ezer kilométert tettünk meg. Szenegál, Mauritánia és Sierra Leone úttalan útjain jöttünk, s bizony visszafelé is mindenféle kaland várt ránk. Újra már nem vágnánk bele a Bamako-ba, de felejthetetlen, életre szóló élményt jelent számunkra. 

Kalandok, barátságok

Csaba elmondta, a "Bamakós társadalom" igazi közösség, rengeteg barátság köttetett. Négy hét leforgása alatt a Wartbugos csoportjuk is 500 új taggal bővült. 

– Rengeteg csoporttárs várt minket a célnál. Áprilisban lesz élménybeszámolós estünk, s készítünk egy lapozható albumot is Kék villám Afrikában címmel. Karcsival egy hónapig 0-24 órában össze voltunk zárva, de egy rossz szó sem esett köztünk. Egy hullámhosszon utaztunk, nyitottak voltunk egymás ötleteire, figyeltünk egymásra. Elmondhatjuk, hogy afrikai fáról ettük életünk legfinomabb banánját, afrikaiaktól vettük a legízletesebb laposkenyeret, bagettet. Láttunk rengeteg tevét, kecskét, juhot. Assában vadőrök vigyáztak ránk, mert temérdek oroszlán járkált a környéken. Találkoztunk boával, kobrával, krokodillal, varacskos disznóval, dögkeselyűvel, öszvérrel, sakállal. Megcsodáltuk a pelikánokat, flamingókat és a hófehér vadlovakat. Találtunk fosszíliákat, és bizony önmagunkat is mélyebben megismertük – zárta beszámolóját Vásárhelyi Csaba.