Dr. Gyulay Endre: közvetlenséggel és alázatossággal épül tovább a ma egyháza

– Elégedetten tekint vissza az elmúlt 70 esztendőre?
– A papi szolgálatot én mindvégig hivatásnak tekintettem, melyre elhívást kaptam, és amiben mindvégig próbáltam helyt állni. Nem is választanék mást, ha újrakezdeném az életemet. 

– A papi szolgálatban és általában a világban olyan sok minden megváltozott az elmúlt hét évtizedben. Egy most pályakezdő lelkipásztornak könnyebb vagy nehezebb a dolga ön szerint?
– Ha a történelmi hátteret tekintem, úgy látom, hogy Horthytól Sztálinig és Rákositól nem is tudom meddig, minden egyes ötéves időszakban egyre csak nehezebb lett a papi szolgálat. Kivéve a fordulást, a rendszerváltást, de akkorra a családi otthonokban már nem volt hangsúlyos a keresztény nevelés, és ezzel másfajta nehézség kezdődött. Vagyis ha összehasonlítom a politikai hátteret, akkor sokkal könnyebb a ma kezdőnek a helyzete, de ha összehasonlítom a családok állapotát és helyzetét, akkor sokkal nehezebb. Az itthoni szertartások és ünnepek megtartása, a hitben való elmélyedés mára kevés helyen maradt meg. Ma már gyűjteni kell, nem a meglévőt megtartani és gondozni. Gyűjteni a híveket, a lelkeket, hogy megmutassuk nekik a keresztény élet szépségét és hasznosságát, akár a földi életre akár az örök életre gondolva. Arra kell bátorítani őket, hogy a hitben elmélyedjenek és próbáljanak meg olyan erkölcsösen élni, amelyet a kereszténység megkíván. 

– Hogyan szemléli a világ jelenkori történéseit, a háborút, a járványokat, a gazdasági nehézségeket, a pénzéhséget és azt a folyamatot, amit a Szentírás úgy ír le, hogy a szeretet az emberekben meghidegül? 
– Mindig volt nehézség a keresztény egyház történetében. A római időkben a keresztényüldözést említhetem. Aztán jöttek a szakadások, a kiválások, például a protestáns egyházak létrejötte, és ez mind romboló hatású volt. De amiben most élünk, még sokkal nagyobb hatású ezeknél. Hiszen a családi otthonokban sincsen már békesség. Már nem a házasság szentsége dominál, hanem sok a veszekedés, a válás, és a gyermeknevelés is másabb. Az erkölcsös mesék eltűntek. Nincs is rá idő, mert a tévé vagy a mobiltelefon veszi el az időt. Ezekben az eszközökben minden van, játék, szórakozás, csak éppen Isten nincs benne. Ezért is nehezebb a mostani papság dolga. De nem szabad feladni! Emlékezhetünk rá, hogy 2000 vagy valamivel több éve mindössze 12 apostol indult el, és bizonyságukra elterjedt az egész világon a kereszténység, és az egyház ma is áll! Támadják az egyházat. Amikor baj van, akkor a kereszténységet veszik elő, és rajta kérik számon az erkölcsősséget. De közben Amerikában már vannak államok, ahol betiltották, hogy a könyvtárak Bibliát tartsanak. A gender is ellene megy a józanésznek. Ahogy én látom, a világban sátáni dolgok uralkodnak, amit ugyan szabadságnak neveznek, de amikor egy válásban sír mind a két fél, és a gyermek is, azt nagyon nehéz szabadságnak nevezni. Gyilkosságok, terror, menekülő tömegek, háború, aminek a pénzromlása mindenhol nyomorúságot okoz. Mindezeket látva azt kell mondanom, hogy a világban erkölcsi megújulásra van szükség.

– Ön battonyai születésű, onnan indult az élete, papi pályája is. Hogyan emlékszik vissza a szülői házra és arra a települési közegre, amelyből kivirágzott ez a kivételes papi pályafutás?
– A családi házban normálisan éltünk, de nem voltak túlzottan vallásosak a szüleim. Édesanyám sokat imádkozott, olykor jóapám is elment a templomba a misére. Anyakönyvezető segédjegyző volt a foglalkozása. Battonyán érdekes helyzet volt. Akármerre indultunk el, mindenhol templomba ütköztünk. Római katolikus, görög katolikus, zsidó, görögkeleti szerb, román, református, evangélikus, baptista, és ha jól emlékszem, szombatista is volt. Lehetett választani. Katolikus iskolák is voltak, én az első két osztályt ott jártam, aztán jóapám akaratára átkerültem az államiba. Édesanyám már kilencéves koromban elhunyt, ezért apám elküldött a jegyzők országos árvaházába Pestre, mert az volt a legolcsóbb, onnan lehetett bejárni a gimnáziumba. Később Hódmezővásárhelyen, az ottani református gimnáziumban tanultam. Battonyára ezután már csak vendégségbe jártam, illetve a nyarakat töltöttem ott. Ebben a szegénységben, hetedikes koromtól kezdve minden nyáron dolgoztam, cséplőgépen, kisvasútépítésen, téglagyárban. Be kellett segíteni. A nevelőanyám B-listára került, de gépírónői munkát olykor el tudott vállalni, apám minimális nyugdíjon élt. Betegségét 25 évig viselte, és akkor már majdnem minden nap járt templomba.

– Van-e olyan személy, aki elindította a papság felé?
– Édesanyám kívánta, hogy pap legyek. A battonyai plébánosnak a halála előtti napon mondta el, hogy szeretné, ha pap lennék. Később voltak olyan esetek, amik eltéríthettek volna a pályámtól. Ne felejtsük, hogy milyen nehéz időket éltünk akkoriban. De mindig azt mondtam, hogy pap leszek, és emellett kitartottam. Elterveztem, mert úgy láttam, hogy ezt várja el tőlem Isten.

– Hogyan telnek a napjai? 
– Szegeden élek, a Dómhoz viszonylag közeli lakásban. Amíg birok, megyek szolgálatra. Vasárnap a fél 12-es misét én mondom, pénteken gyóntatok, csütörtökön a szociális otthonba megyek misézni és hétfőnként bibliaórát tartok egy csoportnak, akikkel évek óta együtt tanulmányozzuk a Szentírást. Tehát bár nyilvánvalóan nyugdíjas vagyok, nem vonultam vissza, nem vagyok megfosztva a lehetőségtől, hogy szolgáljak. Amíg erőm van hozzá, meg is teszem.

– Hogyan látja püspök úr, milyen lesz a jövő katolikus egyháza? 
– Ez a kérdés roppant nehéz, de roppant egyszerű is. Missziók vagyunk mindannyian. Úgy kell élni minden szolgálattevőnek, hogy hiteles legyen mindaz, amit tanít. Egy papnak ma kirakatban van az élete, még a legegyszerűbb teendők is, amikor boltba megy, vagy bárkivel beszél. Az emberek figyelik őt, hogy milyen az emberi viselkedése, pökhendi vagy alázatos, megnyerő vagy gőgös, vagy a hatalmat keresi-e. Tehát az első a hiteles és alázatos példaadás, az élet minden területén. A második pedig, hogy tudjon úgy beszélni, hogy az emberek megértsék. Ha egy teológiai tételt akarok kifejteni, manapság nehéz dolgom van. Az emberek nem fogják megérteni, mert kell hozzá a Szentírás ismerete, a logika, és sok egyéb. De valójában a legfontosabb tanításkor a közelség és a közvetlenség. Ha ez megvan, ragadnak hozzá az emberek. Isten megadja az áldását és sikereket ér el. Kicsiben kell elindulni, egyszerű beszélgetéssel, akár mindössze egynéhány emberrel, és akkor csakhamar rájönnek, hogy az ilyen emberi kapcsolatok a normálisak. Az az igazi élet, amit a Biblia tanít: ahol becsülete van a munkának és a munkásnak, ahol a pénzt megbecsülik, de az emberi kapcsolatokat föléje helyezik, ahol a szegényeket és nyomorultakat megsegítik és így tovább. Az egyház ma így épül tovább, nem rábeszéléssel, meggyőzéssel, hanem közvetlenséggel és alázatossággal. Ezekkel lesz vonzó. Én a 93. évemben még mindig ezt tartom a legnormálisabbnak és így igyekszem élni. Nem mondhatom, hogy nem csinálok olyat soha, ami nem tetszik az Istennek, de azt észreveszem, megbánom Őelőtte, bocsánatot kérek attól, akit esetleg megbántottam és próbálom azt csinálni, amit Isten és a hivatásom elvár tőlem. Ez az én hitvallásom.