Újra lehet csomagolni a szlovák szokásokat, vallja a csabai Kiszely András

– A szlovák tájházba beszéltük meg az interjút. Itt otthon érzi magát?
– Ez a második otthonom. A szlovák tájház egy összegyűjtött kis Csaba, itt van a múltunk, a jelenünk, és benne van a jövőnk reménysége is. Amit a szlovák önkormányzatban a társaimmal elkezdtünk 2019-ben, abba az irányba mutat, hogy milyen Csabát szeretnénk. Egy büszke és erős Csabát, ahol helye van a szlovákságnak. Azt szoktam mondani, hogy a város addig marad az az igazi Csaba, amilyennek szeretjük és megismertük, amíg van szlovákság. Ezért dolgozunk.

– Önnek mit jelent szlováknak lenni?
– Mindent. Levegőt venni. Felkelni és elvégezni a munkát. Sétálni a városban, kimenni szerdán és szombaton a piacra. Ránézni az evangélikus nagytemplom tornyára, szlovák istentiszteleteken énekelni a Tranosciusból. A barátaimat és a családomat. Szóval tényleg mindent, a szlovákság az én természetes lelőhelyem.

– Otthonról milyen hagyományokat hozott?
– Bár tudtuk, hogy csabai tótok vagyunk és hogy az őseink is azok voltak, én már ahhoz a generációhoz tartozom, ahol ez másodlagos volt. Bár volt néhány, például szentestei szokás, amelyben őriztük a hagyományokat, az én családom – a csabai családok többségéhez hasonlóan – asszimilálódottnak nevezhető. Ahogy elkezdtem gondolkodni a világról, igyekeztem ezen egy picit fordítani, visszacsempészni dolgokat, és próbálok erre rávenni mindenkit. Nem kell egyik napról a másikra újra szlovákul beszélni és gondolkodni, de egy-egy szót, szokást vissza lehet hozni, és ezek szépen beilleszthetők a mai életünkbe is. Például szenteste vissza lehet térni az eredeti menüsorhoz, a mindennapokban egy-egy magyar szó helyére visszahelyezhető annak csabai megfelelője. Vagy akkor, amikor átkelünk biciklivel vagy gyalogosan a városon, végignézhetünk a templomainkon, az épületeinken, az emberek arcán – és látszik egy ember mosolyából, hogy ő csabai vagy sem.

– A csabai szlovák önkormányzat nemrég érdemelte ki a városi közgyűlés elismerését, de nem csak ezzel került be a hírekbe, egyre többször jelenik meg. Fontos, hogy megmutassa magát?
– Természetesen. A magyarországi szlovákságnak van egy betegsége – ami egyébként jellemző sokszor a többségi társadalomra is –, ez pedig az a hozzáállás, hogy: jól van az úgy, ahogy eddig volt, ahogy eddig csinálták, nem akarunk ezzel foglalkozni, mert munka van vele. Szerencsére ez a csabai szlovák közösségre nem jellemző. Az önkormányzatnak kötelessége megmutatni magát. Sok csabainak az sem egyértelmű, hogy van szlovák önkormányzat. A többségi társadalom számára is jelezni kell, hogy ha van olyan döntés vagy kérdés, amely érinti a csabai szlovákságot, akkor vegyenek minket is figyelembe.

– Újdonságokat, más szemléletet is hoztak ebben a munkában, például szakácskönyvet adtak ki.
– Egy olyan fiatalos csapat állt össze, amelynek tagjai született csabaiak, és ha egy időre el is kerültek a városból, hozták haza a jó példákat, valamint azt a vágyat, hogy a tradíciókat meg lehet újítani. Erről szólt a szakácskönyv is. A hagyományokat újracsomagolva ki lehet tenni az asztalra, hogy fogyasszátok, ebben az esetben szó szerint is. Olyan világot élünk, amiben mindenki rohan, az értéknélküliség pedig kezd vallássá válni. Pedig nem kell kidobni a hagyományokat.

– Szabadidejében is szlovák?
– Fényesi szlovák kertészcsaládból származom, elődeim bolgároktól tanulták a kertészkedést. Szeretem a kertet. Ott érzem az őseimet, azt, hogy egy vagyok a természettel, amelynek meg kell adni a tiszteletet. Leginkább a munkát szeretem benne, szó szerint a föld túrását, a kapálást, a locsolást, a növények ápolását. Kemény munka, de nincs olyan, hogy nem megyek ki, mert például volt egy sokáig tartó rendezvény. Akkor nem lesz belőle semmi. Csinálni kell. Szeretem a régi dolgok újra felfedezését is, igyekszem nyitott szemmel járni a városban, az ócskapiacon, ahol lehet találni mindent, a régi használati tárgyaktól a textíliákon át az énekeskönyvekig.