Győzött a Budapest-Bamakón a Pásztor-Kósa-Kátai hármas - videóval

– Október 21-én indultunk el, az első maratoni szakasz háromezer kilométert ölelt fel a marokkói Tangerig. Ott, a Nyugat-Szaharában kezdődött a futam igazi része  – mesélte Pásztor András. Hozzátette, Marokkó után Mauritániában autóztak, onnan Szenegálba, majd Guineába vezetett az útjuk, végül Sierra Leonéban, Freetownban értek célba november 8-án.

— Már negyedszer vettem részt a Budapest-Bamako Rallyn, először a hetedik helyen végeztem, egy alkalommal technikai hiba miatt vissza kellett fordulnom, két éve viszont már győztünk az akkori csapatommal. Összességében az idei volt a leghosszabb, legnehezebb és legizgalmasabb viadal, 9970 kilométeren keresztül nyomtam a gázpedált — részletezte a civilben autókereskedést vezető Pásztor András. Hozzátette, minden terepnek megvan a maga nehézsége, másmilyen vezetési stílust kíván a köves-sziklás rész, mást a homok, és mást az erdős, vízátkelésekkel teli szakasz. A csapat a versenykategóriában indult egy régi pickuppal, amire új futóművet és kuplungot szereltek, szerkezetileg megerősítették. A felkészülés részeként felvették a kötelező védőoltásokat, Afrikába érve pedig csak palackozott vizet ittak, az élelmet is biztonságos helyről igyekeztek beszerezni.

— Vittünk magunkkal olyan hazai ennivalót, ami eláll, például csabai kolbászt, tasakos levest, konzerveket. bagettet mindig tudtunk venni a helyiektől, néha találtunk megfelelő étkezdét is — mesélte Pásztor András. Az összeszokott csapat tagjai végig egészségesek maradtak, nem volt szükségük a gyulladásgátlókra, gyomorgyógyszerekre, sem az őket kísérő orvoscsapat segítségére.

A rally előtt különböző térképeket, műholdképeket szereztek be, ennek ellenére többször eltévedtek az út során.

— A versenyt még sosem tartották ősszel, az esős évszak legvégén értünk Afrikába. Dús növényzet, helyenként kétméteres fű fogadott minket, sőt láttunk lángoló pampafüvet is a szavannán. Egészen más arcát mutatta Afrika — sorolta az autóversenyző, aki a vezetés sivatagi részét kedveli a legjobban. Marokkóban és Mauritániában is sok sivatagi etapjuk volt, ám mindössze kétszer akadtak el: egyszer az ő figyelmetlensége miatt, akkor ki kellett ásniuk az autót, emelőt alárakni, másodszor meg rossz nyomvonalon haladtak.

— Nekem a sziklás rész a nehezebb, ahol nagyon kell vigyázni az autó aljára, futóművére, erős koncentráció szükséges az előrejutáshoz. Sierra Leonéban a vizes átkelések adták fel a leckét, kockázatos volt beledobni az autót a helyenként másfél méteres vízbe — tette hozzá.

Az etapok egymást érték, nap mint nap újra és újra útra keltek a versenyzők, két kijelölt pont között a legrövidebb szakaszon kellett haladniuk. A triumvirátusnak ez legtöbbször sikerült is, ám egy Szenegálban feltételezett út például már nem létezett, vissza kellett fordulniuk, ötven kilométert repetáztak.

— Ekkor sérült meg az autónk bal futóműve, elhajlott a felfüggesztés, ami jelentősen megnehezítette a dolgunkat — árulta el a sofőr, aki társaival minden nap korán reggel indult útnak, és késő este ért célba. Ahogy fogalmazott, egyik napból estek a másikba. Néhol akadt szállás, étkezési, tusolási lehetőség, ami felüdülést jelentett, de sokszor autóban és sátorban aludtak. A rally egyetlen része sem volt „sima”, az országhatárokon, menet közben pedig a különböző ellenőrző pontokon is nehézkes volt az átkelés.

— Ránk fegyveres őrök vigyáztak a táborhelyeken, a városokban is volt katonai, rendőri biztosításunk. A helyiek vendégszeretőnek, segítőkésznek bizonyultak, szerencsére nem történt atrocitás — tette hozzá Pásztor András, aki társaival az összesített eredményt nézve kiemelkedett a nemzetközi — versenyeztek svájciak, osztrákok, románok – mezőnyből. A győzelmet csupán az árnyékolta be, hogy Freetownban, épp a befutó alatt elhunyt a szervezői törzsgárda egyik tagja, Pétery Szabolcs. A díjátadón Andrásék neki ajánlották fel az első helyet.

— Az autó Afrikában maradt, és majdnem mi is – elevenítette fel az utolsó napokat Pásztor András. A pickupot eladták, repülőre akartak szállni, de kalandosra sikerült a visszaút. A reptérre hajótranszferrel mentek, de nem engedték be őket, mondván, törlik a járatukat. A gépmadár aztán mégis felszállt, de hét óra ment el a becsekkolással. Dakarban nem fértek fel a következő járatra, így szállodában töltötték az éjszakát. A párizsi gép öt órával később indult, tizenkét órát dekkoltak a reptéren, így ismét lekésték a csatlakozást. Végül három teljes nap alatt értek haza.