Tragikus sors jutott Békés megye mártírjainak

Vánsza Pál – aki a Politikai Foglyok Országos Szövetsége (POFOSZ) Békés megyei elnöke – elmondta, február 25-e a kommunizmus áldozatainak emléknapja hazánkban. Ehhez közeledve még inkább érdemes néhány hős, ’56-os forradalmár, ártatlanul elesett ember emlékét felidézni. – Harmati Imre Mezőberényben élt, Békéscsabán dolgozott rendőr szakaszvezetőként. 1956. november 4-én hajnalban, amikor a szovjetek támadást intéztek Békéscsaba ellen, szolgálatban volt a Szent István téren lévő rendőrkapitányságon. A kapuban posztolt, amikor egy szovjet páncélos tüzet nyitott rá. Ott vérzett el, mivel nem tudtak neki segítséget nyújtani – idézte fel a történteket Vánsza Pál.

Kovács Zoltán 1905-ben született Orosházán, Békéscsabán szolgált a Szabadság téri hadkiegészítő parancsnokságon. Szintén november 4-én hajnalban érte egy sorozat egy szovjet páncélosról, amikor igyekezett a parancsnokságra. A 101-es szobor akkor kiásott gödrébe esett az első sorozat után, majd próbált kikúszni, de egy újabb sorozat végleg leterítette. Ugyancsak a segítség hiánya miatt vérzett el. Az ügy pikantériája, hogy a kádári diktatúra úgy állította be ezt a tragikus eseményt, hogy az „ellenforradalmárokkal került tűzharcba, s a túlerővel szemben alulmaradt.” Onofrei Károly (1925–1957) budapesti műhelylakatos története is tragikus. Makkegészségesen utazott Mezőberénybe 1957 márciusában, hogy a felesége földöröksége után érdeklődjön. Itt a karhatalmisták elfogták, majd Békésen iszonyatos kínzások közepette agyonverték. A hivatalos verzió az volt, hogy szívbénulásban hunyt el. Özvegye, Onofrei Károlyné így emlékezett vissza minderre 1994-ben. A férjemnek soha nem volt semmi baja a szívével. 1957. március végén jött egy rendőr a VII. kerületi kapitányságról, hogy a férjem Békésen meghalt, menjek, temettessem el. A sírnál ott volt a lezárt koporsó. Kértem, könyörögtem, hogy nyissák fel, legalább holtában láthassam még egyszer. Valaki rám szólt, ne óbégassak, mert oda kerülök a férjem mellé. Húsz hónapos kisfiút hagytam otthon, ki nevelte volna fel, ha én is oda kerülök? Hosszú időn át nem mondtam meg a fiamnak, hogy mi lett az apjával, csak a rendszerváltás után tudta meg tragédiáját. Angyal István 1928-ban született Magyarbánhegyesen, 1956. október 23-án Esztergomban dolgozott, ott érte a készülő diáktüntetés híre. Budapestre érve a Bem-szobornál csatlakozott a demonstrációhoz, innen a tömeggel a Parlament elé vonult. Este ott volt a rádió ostrománál, a sebesültek elszállításában, a lőszerek lerakodásában segédkezett. Csoportja november 8-áig vívott fegyveres harcot. Noha társai biztatták, nem volt hajlandó elmenekülni az országból. 1958. április 17-én szervezkedés kezdeményezése, vezetése és egyéb vádak alapján halálra ítélték, de­cember 1-jén kivégezték. Harmincéves volt.

Nem jött haza, forradalmár lett

Vánsza Pál szólt arról is, nem egy ’56-os mártír alig 20 évesen esett el. Köztük volt Zsiros Mihály honvéd tizedes, aki 1935-ben született Békéscsabán. Kiskunfélegyházára vonult be katonának. A forradalom kitörésekor felvezényelték az alakulatát Budapestre, mely ott feloszlott. Parancsnokuk kijelentette, tegyen mindenki saját belátása szerint. Hazamegy vagy a forradalom oldalára áll. Zsiros Mihály az utóbbit választotta. Maradt Pesten, beállt a forradalmárok közé. Csatlakozott a hetedik kerületben a Royal Szállóban tartózkodó Wesselényi zászlóaljhoz. Ekkor a csapat létszáma mintegy 1500 volt, kegyetlen harcot vívtak az oroszokkal 1956 novemberének elején. Zsiros Mihály és nyolc társa is elesett, amikor az oroszok sortüzet zúdítottak rájuk.